Körülbelül egy hónappal ezelőtt szólt az egyik ismerősöm, hogy Prodigy koncert lesz Budapesten. Persze, tudom, minden évben jönnek Magyarországra, járják a fesztiválokat, miért pont most kéne elmenni?

1. Utoljára 2006-ban voltam koncertjükön, a Szigeten, A Prodigy koncerten, ami valahányszor szóba kerül olyanokkal, akik ott voltak, egyből beindul a hozsannázás.

2. A 2009-es Invaders Must Die album (is) úgy jó, ahogy van.

Így hát, miután láttam, hogy a fesztiválok napijegyei többe vannak, mint a dühöngő a tegnapi koncertre, le is csaptam két belépőre az eseményre.

Leszálltunk a metróról, magunkhoz vettük a napi betevő sajtos tejfölös lángost, simán bejutottunk a BS-be és miután elfoglaltuk stratégiai pozíciónkat a kűzdőtéren, vártuk, hogy az előzenekar, a Death In Vegas a húrok közé csapjon. A srácok fél 9-kor neki is kezdtek és becsülettel hozták a rock-pszichedéliát, de amikor már kezdett fél 10 lenni és még mindig színpadon voltak, a közönség jó részének, köztük nekünk is, kezdett elege lenni és inkább elment még egy sörért. Miután fél 10 körül levonultak, követekezett kb. fél óra pakolás (ezalatt előkerült az újabb malátafőzet), majd kb negyed óráig bámultuk a beszerelt színpadot. Nem volt világos, hogy még technikai munkálatok folytak a háttérben vagy akkor rakták össze Keith Flintet. Itt már elkezdett szárnyalni a kollektív vérnyomás, de miután 10 után nem sokkal elsötétült az Aréna, beindult a World’s On Fire és megjelent Flint, Maxim Reality és Liam Howlett, megborult a téridő-kontínuum.

Elég nehezen megfogható a Prodigy sikerreceptjének lényege, így hát nem fogok mindenféle zeneesztéta közhelyeket durrogtatni, csak annyit mondok, hogy úgy tudnak egetrengetően nagy bulit tudnak csinálni, ahogy csak irtó kevesen. Ráadásul már egy számmal is hihetetlen fordulatszámra képesek felpörgetni népet, e sorok írójának már  öt perc után a Niagarát megszégyenítő zuhatag ömlött a fejéről. Liam Howlett, aki végig a Take Me To The Hospital márkájú laptop mögött tekerte a potmétereket pontosan tudja, melyik számokat kell játszani, egy másodperc üresjárat nem volt, az az egy-két szám a készülő albumról is pont jókor jött (és nem is voltak rosszak). Maxim Reality, aki leginkább egy harlemi vuduvarázslóra hajaz vérprofin bánik a közönséggel, ugráltatja őket (nem mintha nagyon kéne), kiszól az ülőhelyeseknek (Prodigy koncerten ülőhely…), a Smack My Bitch Up közepén leülteti a közönséget (a szándékat néhányan fájdalmasan lassan fogták fel), tökéletes showman. Keith Flint meg… minden együttesbe kéne egy ilyen agyontetovált Hétszünyű Kapanyányimonyók. Nem kétlem, hogy nem kevés tudatmódosító kell ilyen szinten abnormális pörgéshez, de ha valaki utána ekkora bulit képes levezényelni, csinálja.

Egyszóval a koncert Prodigy-szempontból tökéletes volt, lement szinte az össes nagy szám (az említetteken kívül volt Breathe, Invaders Must Die, Omen, Firestarter, Voodoo People, Run With The Wolves stb) és bár nekem hiányzott néhány (Spitfire, Mindfields), minden fillért megért a 8 rugó.

Itt jön a nagy szőrös veszedelmes “de”, amit a közönség okozott. Kiderült, hogy a Prodigy nem tud egyedül teltházas bulit csinálni idehaza. Fesztiválokon mindig nagyot kaszálnak, mert ott nem csak rajongók és divatmajmok vannak, így simán összegyűlik néhány tízezer, két óra agyeldobásra vágyó állampolgár. De önmagukban csak az előbbi két réteget tudják megmozgatni, így lehet az, hogy a tegnapi koncerten jóindulattal is maximum hatezren voltunk. Ráadául ebből kb ezren teljesen érthetetlenül a lelátón (a sima állójegy 7990 volt, az öt ülőkategóriából négy drágább vagy ugyanannyi volt), a maradék öt kilóban meg bőven akadtak olyanok, akik minimum dührohamot kaptak, ha véletlenül a lábára lépett az ember egy olyan koncerten, ahol többet van a levegőben, mint nem.

Az egész a Muse esetére emlékeztet, akik néhány évvel ezelőtt, miután egymás után két este is megtöltötték a kilencvenezres Wembley Stadiumot, háromezer ember előtt koncerteztek az Arénában, majd két éve óriási tömeg előtt a Szigeten.

A helyzet az, hogy nem vagyunk elég nagy piac az igazán nagy kaliberű neveknek, nem véletlen, hogy rajtunk kívül a környék minden országát bejárta már a U2, a Red Hot Chili Peppers, a Metallica, a Foo Fighters és még sorolhatnám. Mi meg kapjuk évente nyolcszor David Guettát meg Paul Kalkbrennert.