Olvasom a törvénytervezet, amely a rend megteremtésére hivatott és bevallom, Ottlik Géza iskolája jut szembe, annak a hangulata, de egészen speciális formában.

Ez nem kabaré!

Jó ideje már, hogy elhagytam a katedrát. Lassan 20 éve telt el, hogy utolsó órám véget ért a főváros IX. kerületében, a „dzsumbuj” közelében működő épületben. Találkoztam azóta több tanítványommal és olyanokkal is, akik csak, mint régi ismerőst üdvözöltek, mert mondjuk fociztunk néhányszor a közeli Haller tér dühöngőjében. Arra büszke voltam, hogy megismertek, arra már kevésbé, hogy volt olyan, akit pont bilincsbe verve üdvözölhettem. Akkor sem volt igazán jó az iskola, de kezelhetőek voltak a problémák, pedagógiai eszközökkel. Tanulónak eszébe sem jutott a maihoz hasonló normasértés. Azaz igen, de csak szolidan, mint „nemecsekék” gittegylete.

Az iskolától elszakadni nem lehet, van valami különös hatása, mert én ma is szívesen emlékszem régi iskoláimra. Valami azonban már megváltozott, a tudósításokban, már jó pár éve, egyre gyakrabban hallhatunk olyan híreket, hogy tanár ver diákot, diák ver pedagógust, diákok egymást. Talán csak az nem jelent meg a bulvár műsorokban, hogy a tantestületi tagok verték meg egymást. (Ami nem jelenti, hogy nem volt ilyen). Emlékeim vannak, de az is igaz, hogy már nem szívesen megyek be. Gyermekeim miatt járok ugyan, de idegen minden, nem érzem jól magam. Nincs hangulat, mintha egy hivatalban intézném ügyeimet.

Szóval az iskola, a hírek szerint napjainkra veszélyes tereppé vált gyereknek, felnőttnek egyaránt. Ráadásul nem nevelési oktatási intézmény, hanem politikai, oktatás-politikai harcmezővé. Ebben a háborúban pedig egy valami elsikkad, az hatékony oktatás és nevelés kérdése. Azon senki nem rágódik, hogy a tanulók 15 százaléka funkcionális analfabéta. Pedig nálunk, ahogy emlékszem, már több mint 30 éve állandó oktatási reform zajlik.

Közben a világ megváltozott, és nálunk nem születtek válaszok. Íme, egy régi példa:

Purvish 1976-ban vizsgálta, az iskolai normaszegések jellemzőit.

Eredményei szerint a következő, eltérő súlyossági fokú fegyelmezetlen viselkedésekről tettek említést a tanárok: 1. Trágár szavak vagy sértő gesztusok használata. 2. Az iskolai személyzet sértegetése. 3. Lopás. 4. Dohányzás. 5. Droghasználat. 6. Verekedés a társakkal vagy az iskola személyzetének megtámadása. 7. Tanulótársak megfélemlítése, zsarolása. 8. Az iskola tulajdonának rongálása. 9. Szerencsejátékok játszása. 10. Mosdatlanság, ápolatlanság. 11. Őszintétlenség. 12. Szexuális játékok. 13. Lustaság. 14. Halmozott hiányzás. 15. Engedély nélküli távolmaradás az órától. 16. Az iskolai felszerelés otthon hagyása. 17. Figyelmetlenség az órákon. 18. A tanulmányi feladatok el nem végzése stb.

Ez a lista, tetszés szerinti hosszúságban folytatható, s a felállított normák számának növelésével végtelen sokra nőhet a fegyelmezetlennek tartott viselkedések száma. Aktuálisak ma is. Hiába keresem azonban, nem találom azokat a pontokat, amelyeket egyenruhás őröknek kéne megoldani. Csupa olyan tétel, amely nevelési kérdés. Ezeket a kérdéseket pedig a pedagógusoknak kell, kellene megoldani. Csakhogy a nagy kérdés, fel vannak-e kellően készítve? Rendben van-e minden az ő képzésükben? Nem ítélkezni akarok felettük, tudom, hogy a probléma ennél jóval sokrétűbb. Vannak nagyon jó tanáraink, de vannak, akik alkalmatlanok, néha nem is önhibájukból, hiszen ők is itt élnek…

Túl sok a kérdés, túl sok az elvarratlan szál.

Egy ilyen, hogy: “a leendő tanároknak nem a történeti, filozófiai fejtegetéseket, ködös ideológiákat, a nevelésre vonatkozó spekulációkat, homályos elgondolásokat kell tanítani, hanem a tanulással, tanítással, neveléssel kapcsolatos, tudományosan igazolt ismereteket. A képzésben megfelelő súlyt kell kapnia a gyakorlatnak, a tanári tevékenységek elsajátításának, az alapvető feladatok begyakorlásának.” (Csapó Benő oktatáskutató, egyetemi tanár)

Túl sok a kérdés, túl sok az elvarratlan szál. Száz és száz kérdés és válasz. Egy válasz csupán, hogy nem csak az iskolával van baj. Baj van a családdal, baj van a közösségekkel baj van… a láthatatlan rácsokkal. Ezeket a problémákat pedig nem oldják meg az egyenruhások, az viszont biztos, hogy a gyerekek utálni fogják az iskolát.

Meg én, meg mi szülők is, amíg arányos mérvű testi kényszer alkalmazásával a fejünkbe nem verik, mi a helyes.