Ami nem is baj, valami ilyesmire találták ki ezt az eszközt. Még akkor sincs baj, amikor a régi haverok olyan meghívásokat küldözgetnek, amire válaszolni sem érdemes, vagy vallási, világnézeti térítésbe kezdenek, ez még belefér. Sok mindent meg lehet bocsátani azoknak, akikkel együtt törtünk ablakot, gitárt, borosüveget. Meg házasságot, később, a lányokkal. Szóval, ha húsvétra valaki átküldi a fél Evangéliumot, nem morog a templomkerülő ember, mert ez még nem sértő. Csak olyan… tolakodó. De szeretetből teszik, nincs harag.

Baj akkor van, amikor valaki vasvillával jön. Körlevélben. Az első riasztó jel az volt, amikor kamaszkori cimbora küldött olyan penetráns episztolát a ballib médiaférgekről, hogy először komoly légzési gondokat okozott. Mármost ilyenkor nincs visszakérdezés, nincs felelősségrevonás, nincs olyan, hogy ezt komolyan gondolja-e. Komolyan hát, azért írta, még a nyelvtani és helyesírási hibái is jellemzőek. Azonnal repült az üzenőfalról, indoklás nélkül. Kész. Aztán egy darabig viszonylagos rend volt: esetleg egy-két “nono” átfutott a kábelen, pár turulmadár erre szállt, ment helyettük postafordultával Bródy-szám, de semmi igazán kellemetlen nem bukkant fel. Míg fel nem bukkant Izéke.

Izéke ugyan jóval fiatalabb e sorok írójánál, de iskolatársnak a felesége. Vagy volt. Vagy lesz. Más lehetőség nincs. Izékét sosem szerettük feltétel nélkül, de nem is volt ellenszenves. Eddig. Izéke rendszeresen küldi a világ legnagyobb giccseit és leghülyébb hivatkozásait, Izéke pinkszínű világban él, lila és halványzöld mintákkal, kivéve a monoton rendszerességgel felbukkanó kokárdákat. Feltétlen híve a New Age-nek, valószínűleg vegán és környezetvédő, ami nem akadályozza meg abban, hogy a legárvalányhajasabb nézeteket ne terjessze honunkról és helyünkről a világban, különös tekintettel a Kárpát-medence szívcsakrájára. A minap olyan falvédőt küldött át köszöntésképpen, porba hulló nemzeti lobogóval, pártás menyecskével, ifjú leventével, kettőskereszttel, amely a Hargitán ragyog, hogy még gémeskút, zsúpfedél és gólyamadár is volt rajta. Kísérte mindezt egy hat kilométeres Ábrányi Emil vers – nem is csoda, hogy nyelés nélkül szaladt le egy doboz sör a látványtól. És ha csak ezt az egyet küldte volna…

Nem lehet Izékére haragudni. Izéke a lelkünkért harcol, meg akar minket menteni, hogy aztán mindenkinek jó legyen egy matyóhímzett, kisüstivel illatosított, hármashalmos mennyországban. Ami sosem volt és sosem lesz, de nincs szívem ezt megmondani Izékének, mert olyan lelki törést okoznék vele, hogy élete hátralévő részét a zárt osztályon töltené, kényszerzubbonyban. Izékét nem lehet lehajítani az üzenőfalról, mert megsértődik, sőt, a barátja, férje, haverja is. Izéke marad. És ha tovább folytatja áldatlan tevékenységét, a hazafiság utolsó atomját is kiöli az emberekből, mert az olyan tulajdonság, hogy minél kevésbé erőltetik, annál jobban érzi magát. Szabad madár a patriotizmus, nem tűri az idomítást, még ha aranyból is a kalitka, bársonypaszomántból is a béklyó. A magyar jobboldalnak senki nem okoz akkora károkat, mint az Izékék.

Mindenkinek van Izékéje. Kinek kicsi, kinek nagy. Meg van pár közös is. Áldott jó lelkek, állandóan átkísérik a vak embereket az úttesten, ha át akarnak kelni, ha nem, ők azok, akik zsoltárt énekelnek és szentképeket adnak az éhezőknek és hajléktalanoknak, kenyér és fedél helyett, akik elzavarják a koldust a Pietá talapzatától, hogy ne csúfítsa el a készülő csoportképet, amin ők lesznek az előtérben, és hátul a fájdalmas Madonna, fia holttestével. Izéke az is, aki lakásínség idején, merő szeretetből ötszobás albérletet vesz ki az Andrássy úton annak, aki egy ágyat is alig tud megfizetni. Aki nem érti, miért ilyen anyagias mindenki, holott ott vannak a lelki értékek, csak eltávolodtunk tőlük. Nem távolodtunk, Izéke, csak baromi éhesek vagyunk. Izéke volt Marie Antoinette, amikor a kenyeret követelő népnek kalácsot ajánlott. Izékéék agya pozitívan gondolkodik, csak a nekik kedvező híreket fogja fel és tárolja. Ők azok, akik a minapában követelték, hogy Magyarországon tilos legyen a televízióban házasságtörést ábrázolni. Mert ha nem beszélünk róla, akkor nincs. Tessék elképzelni az Othellót, példás erkölcsiséggel. Felemelő lenne, csak nem színdarab. Hanem szentbeszéd. Izékééknek az élet egyetlen nagy, vasárnapi iskola, ahol a pap bácsi okosokat tanít, a szorgos kislányok és kisfiúk jól járnak, a buták és rosszak pedig megérdemlik a sorsukat. Ilyenkor, Húsvét táján elöl ülnek a padban, tekintetükből őszinte hit sugárzik, és nem fárasztják magukat a prédikáció értelmével. Fő, hogy ők is a helyükön legyenek, meg a műkörmük is.

Ne sértődj meg, Izéke, nem bántalak én. Neked az a dolgod, hogy ilyenke légy, nekem az, hogy nagyon ne. Te hinni akarsz a világban, én érteni szeretném, te szépnek akarod látni, én csavarkulccsal bütykörésznék rajta a legszívesebben, hogy kijavítsam. Csak ne adnál ennyi munkát… mindegy, Izéke, puszillak, fenn maradsz az üzenőfalon.

De senki se csodálkozzon, ha idén sem jutok el az osztálytalálkozóra.

Szele Tamás