fotó: origo.hu

A 2011-ben megjelent Az étkezés ártalmasságáról tipikus Parti Nagy-írás, melyben az önnön dilettantizmusáról nem tudó főhős az olvasó számára rendkívül mókás (ám a saját nézőpontja szerint annál komolyabban gondolt) nyelviséggel előadott monológ formájában készül megváltani a világot. Azaz Tömpemizsér lakosait. Vagyis végül őket sem. Olyan helyzet alakul ki a beszéd végére, melyet leginkább ahhoz tudnék hasonlítani, amikor chilei származású franciatanárom elkezdte komoly arccal ecsetelni, hogy milyen fontos otthon franciául forgalmazni. Ő ugyan a fogalmazásra gondolt (éppenséggel mondhatott volna fogamzást is), mi csak sunyin mosolyogtunk. Pedig értettük.

A dohányzásról és az étkezésről, avagy kaja utáni cigi

Ugyebár ciki a cigi meg az elhízás is. Akármennyire meglepő, a dohányzás és a zabálás káros hatásait ismeri az is, aki szívja, nameg az is, aki kövér. Csakhogy mégsem tesz semmit, mert nem akar. Épp ezért kicsit céltalan és nagyon megmosolyogtató azon próbálkozások sorozata, melyek e két halálos szenvedélyről akarják lebeszélni a nagyérdeműt. A kollektív tudat pedig akkor kacag igazán, ha a pulpituson épp borivás és vizet prédikálás esete áll fenn – azaz a hájas uraság egészségmániája és léböjtkúrája ugyanolyan hiteltelen, mint a kopasz sebész hajbeültetése.

Erre a kettősségre érzett rá Csehov, majd őt megidézve Parti Nagy Lajos. Az alapszituáció a csehovi műből (A dohányzás ártalmasságáról) kölcsönzött, melyben egy magányos szónok (Nyukin Iván Ivanovics) ad elő vidéki közönségének. A témáról már rögtön az elején elterelődik a szó, s míg Parti Nagy hőse azért néha vissza-visszacsatol a kezdeti gondolathoz, önnön leküzdött (?) kövérségét állítva negatív példaként, Csehov Nyukinja bátran kalandozik a családjától kezdve a 13-as szám okozta balszerencsén át az öregségig. (Mentségére legyen mondva, hogy ő bizony az elején kijelenti, maga is dohányos ember, s tulajdonképpen felesége ötlete volt – innentől egyébként komolyanvehetetlen – szónoklata.)

S ha már a nők! Mindkét férfire intenzív hatással van jelenlegi párja, Nyukin felesége például papucsot csinált „urából”, Csehovnál a fő humorforrás – a kijelölt témától való nagyfokú eltérés mellett – ez a férfi-női macskajáték, az elbaltázott hitvesi kapcsolat.

„Jómagam is dohányzom, de a feleségem úgy határozott, hogy én itt ma a dohányzás ártalmasságáról tartsak előadást, ellenvetésről tehát szó sem lehet.”

„Úgy látszik megjött a feleségem. Itt áll a kulisszák mögött és vár rám. (…) Ha kérdezné, nagyon kérem önöket, mondják neki, hogy megvolt az előadás.”

A Tömpemizséren szónokló „egészségmániás” Ilikével való kapcsolata sem mondható makulátlannak, a munkatársi szerelem tipikus esete forog fenn, olyan veszekedéseket felemlegetve, melyek ugyan nem tartoznak a vidéki művház közönségére, a szónokot ez pont nem érdekli. A kavarodás és szervezetlenség indulatot indukál, így kerül terítékre Ilike betegsége, ami (milyen meglepő) épp a bulímia, de a replika hiányában fölbátorodó beszélő egészen kenyértörésre megy, hogy aztán mégis az asszonyra való szükség kétségbeejtő állapotába érkezzen. Ennek egyébként pompás lenyomata Parti Nagy nyelvjátéka, miszerint I like Ilike.

Miről nem, miről igen

Tehát adott két előadó, akik eltérnek tárgyuktól. Miről beszélnek helyette?

Csehovnál az egyfelvonásos darab nagyjából kimeríti az eddig taglaltakat, de Parti Nagynál a könyvecske terjedelme (31 mérőpohárnyi fejezet) is maga után vonja a tartalom feltételezését.

Az étkezés ártalmasságairól főszereplője ugyan árulja az Emese Acapulco Diabetikus Gyógyírót (s ezt nagyjából minden fejezet végén megerősíti), nem hagyja ki közönsége, eddigi környezete és az úgy általában vett magyarság kritikáját soraiból. Mindez azonban azért lesz szórakoztató, mert Parti Nagy nyelve elkerüli a trágárságot, amellett, hogy mégis tökéletesen fölismerhető az általa teremtett kifejezés hangulati értéke a szövegkörnyezetből. Jó példák erre a kibaszent, a baszmati vagy a micsurin kifejezések.

„Tudom, Ilike, tudom. Szerinted ez merő képmutatásom nekem, mi? Az ilyen kijelentéseim köszönőviszonyban sincsenek a valósággal. Ugye? Hiszen pont a hibáztatás az életelemem reggeltől estig, a permanens szekírozás, azé, aki kéznél van, őrületbekergetésig menően, satöbbi, satöbbi.”

a Taxidermia sportevői

Magáról ugyan keveset beszél, ám ezek a személyesebb részek csiszolják az olvasóban kialakult képet egy olyan szónokról, aki épp elég szánnivaló, mégis minden mondatával megmosolyogtat. Az elbeszélő egyszerű natúr embertárs, aki közösséget talál a pörköltszaftos ingujjú hallgatóságával, s arra vállalkozik, hogy sorsfordító beszédével hatást váltson ki még akkor is, ha sikerében egyre inkább kételkedni kezd az események előrehaladtával.

A már említett nyelvjátékok mellett számtalan allúzióra bukkanhat a figyelmes befogadó, melyek tovább fokozzák a dilettáns főszereplő-képet, s ezzel aláásva a szónok próbálkozásait, tragikomédiába, már-már burleszkbe fordítva át az alkotást.

Apolitikusságát hangsúlyozza hősünk egy helyütt, majd ezt rögtön (talán tudattalanul?) megcáfolva olyan nyelvi fordulatot alkalmaz, ami bár azóta beilleszkedett a hétköznapi nyelvbe, mégis ott van az a kis pluszjelentése.

„Bevertem a térdkalácsomat a maguk infernójába, méghozzá nem kicsit. Hanem nagyon.”

Máshol a Parti Nagy-univerzum A hullámzó Balaton című alkotására ismerhetünk rá. Lám, főszereplőnk nemcsak képletesen vállal sorsközösséget a kövérekkel, hanem nagyon is közelről ismeri azt a világot, amit egyébként Pálfi György remekül megjelenített a Taxidermiában.

„Egyedül a szegény nővérem fajzott el bizonyos fokig azzal, hogy tényleg sportevő lett, hivatásos méghozzá.”

Tovább mutat vizsgált kötetünkön az a párhuzam, amit az elhízás és kövérség, valamint a zsarnokság között von a beszélő akkor, amikor megidézi Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című költeményét – szokatlan kontextusban.

„Ha jó lenne az Ilikém projektora, tudományosan is láthatnánk, hogy micsoda eleven paplan háborog a bőrünk alatt, egy élő olajradiátor (…) a hason, a faron, a háton, az agyban, a lusta bélfodorban, mely a vékonybelet függeszti fel, a szívben, a lélekzetben, hölgyeim és uraim, hol zsírsejt van, ott zsírsejt van, a szerelmi csókban, a pillantásban, mindenütt.”

A fenti idézet előrevetíti a kötet tragédiáját is egyben. A Tömpemizséren szónokló reklámember ugyanis mondandója előrehaladtával egyre több akadályba ütközik, s végül csapdába kerül, többszörösen. Először elromlik az Ilike kezelte projektor, később kiderül, hogy a gondosan előkészített mappából eltűnt az előadás szövege, ezután kezdődik a nézők előtti (egyoldalú, mivel a nő eltűnik) párkapcsolati cirkusz, majd végül, főhősünk nemes egyszerűséggel beszorul a tiszteletére (?) emelt pulpitusba.

Hastérfogata így valódi börtönbe kényszeríti, s ami kívül van, az belül is – ezt a börtön-test allegóriát viszi szépen végig Az étkezés ártalmasságairól című kötet.

„Vedd tudomásul, hogy epés vagyok, nem kövér, legszívesebben ezt kiabálná a kultúrtetem sötétjében, és belerúgna valamibe, sőt, mindenbe, úgy, úgy, igen tisztelt uram, rúgná széjjel az egész díszes kalodát, a kényszerzubbonyt, ami a sötétöltöny meg a család, meg az élet (…)”

„Az a helyzet, hogy én a szó szoros értelmében fogoly vagyok. És nemcsak ennek a szituációnak a foglya, hogy mást ne mondjak.”

Ugyan a legújabb Parti Nagy-kötet láthatóan nem veszi komolyan magát, ettől az olvasónak még kellemes szórakozásban lehet része. A tömpemizséri művelődési ház szónokából ugyanis ömlik a blődli, ami néhol elképesztő szóösszetételeket és magyarításokat eredményez, néhol pedig olyan mókás ki- és beszólásokat, hogy ha tehetnénk, azon nyomban beillesztenénk aktív szókincsünkbe az olvasottakat.

„Nem asszonyom, én nem önt bámultam tételesen, és nem a kedves partnerét, én csak néztem, és nem tehetek róla, hogy mindig közbeül valaki a nézésemnek, mint ahogy én is mindig közbeülök valaki nézésének, hiába, így nézzük egymást, mint egy lándzsarakás, és a nézésnél csak a nemnézés rosszabb, ami a nézésnek a legsunyibb és legilletlenebb formája, ha szabad megjegyeznem.”

Parti Nagy Lajos, Az étkezés ártalmasságáról, 2011, Magvető.