fotó: Mátrai Titanilla

Foglalkozását tekintve, minek vallja magát? Újságíró, író, filmrendező vagy… ?

A filmezés olyan, mint a kemény drog: ha rákap az ember, akkor addiktív. Elsősorban filmesnek gondolom magam, vagy legalábbis szeretném, ugyanis nem garantált soha, hogy az ember tud csinálni egy második filmet, vagy egy harmadikat, egy negyediket. Ez egy elég kemény pálya, de jelen pillanatban elsősorban ez érdekel.

Újságíróként mégis talán többen ismerik a nevét, olyan dolgokat ért el a szakmában, amit kevesen az országban.

Újságíróilag szerencsés voltam, filmesként ugyanezt nem mondhatom el magamról. Utóbbiként mindent magamnak kellett kitapasztalnom, előbbiként viszont a szerencséből fakadóan minden sokkal könnyebben jött. Mondjuk azt, közhelyesen, hogy jókor voltam jó helyen.

Tehát az újságíróként bejárt pálya mások által nem igazán követhető, mert annyira a szerencsén múlott?

Minden ember élete egyszeri és megismételhetetlen, amit én csináltam még egyszer pontosan ugyanígy nem lehet megcsinálni. Olyan elég sokszor megesett, hogy valaki újságíróból filmes lett, például az egyik kedvencem Samuel Fuller amerikai rendező. Azt gondolom, különböző módokon lehet filmesnek lenni Magyarországon. Az egyik, ha valaki bekerül a Színház és Filmművészeti Egyetemre, ami egy elég nehézkes dolog. Én nem ezt az utat jártam, már csak azért sem, mert amikor egyetemre mentem még a rendszerváltás előtt, nem nagyon láttam esélyét a filmrendező szaknak, és nem is volt még akkor olyan erős bennem az elkötelezettség. Vannak olyanok, akik a reklámszakmából érkeznek a filmhez, és vannak a magamfajta szédelgők. Nekem más irányú végzettségem van, jogot és szociológiát hallgattam, utána pedig különböző külföldi egyetemekre jártam. Már harminc fölött volt szerencsém a Harvardon egy jelentékeny filmrendezőnél, Dusan Makavejev-nél tanulni mesterosztályban, ez sokat segített. Ám alapjában autodidakta filmes vagyok, aki több nagynevű filmrendezővel dolgozott együtt, Gazdag Gyulával, Tarr Bélával, Jancsó Miklóssal, ez volt az előképzettségem a „Kolorádó Kid” előtt.

A tollforgatás tehát csak ugródeszkaként szolgált a filmezéshez?

Nem, az újságírást a magyarnarancsos dolog idején komolyan gondoltam. Ezt meglehetősen patetikusan egyszer úgy mondtam, hogy „a Magyar Narancs miatt, a Magyar Narancs által és a Magyar Narancsért lettem újságíró”. A kilencvenes évek közepétől egyre rosszabbnak láttam az újságírás helyzetét Magyarországon, azt gondolom, hogy ennek a szakmának a rendszerváltás és az azt követő néhány év volt az aranykora a sajtószabadság szempontjából, ahhoz képest – és emiatt sajnálom is a pályakezdőket – sokkal visszafogottabb, a visszarendeződés felé mutató ma az újságírás.

Visszatekintve sikeresnek értékeli a pályáját?

Igen, ez az én életem és nem cserélném el máséval, még ha vannak is periódusok, amikor azt érzi az ember, legszívesebben tíz deka parizer lenne valakinek a cekkerében. Helyben jár, nem tud tovább lépni, nincsenek meg a lehetőségei, ám ettől függetlenül sem cserélnék senkivel.

Valamilyen szinten azért mégis partvonalon kívülre került, nem tagja egy filmstúdiónak sem, és nem is főszerkesztő például.

A pozíció ízét már megízlelhettem az életben, és úgy gondolom, hogy egy embert nem a pozíció tesz valamivé, hanem az a tudás, ami mellette meg mögötte van. Mióta nem vagyok főszerkesztő a Narancsban, nem igazán törekedtem ilyen posztra. Ha törekedtem volna, akkor most az lennék. Miniszterelnök esetleg, vagy római pápa.

A Magyar Narancsnak alapító tagja, majd főszerkesztője volt, 1998-ban hagyta el az újságot. Azóta milyen a kapcsolata a lappal?

A lappal semmilyen, bizonyos emberekkel nagyon jó. Akikkel annak idején együtt dolgoztam, azok részben barátaim voltak, belekerültünk egymás életébe. A mai napig vannak olyanok, akikkel szoros viszonyban vagyok, vagy mély barátság fűz minket egymáshoz. Az újság egészével nincs viszonyom. Megkérdezheti, hogy mi a véleményem róla, de úgysem válaszolok, mert nem lenne elegáns, ha több, mint 10 év elteltével mondanám el, hogy milyennek gondolom a poszt-Vágvölgyi Narancsot.

A MaNcs volt a magyarországi gonzó újságírás zászlóshajója, de a stílussal már korábban is találkozott – az átlag magyar újságolvasóval ellentétesen

Gimnazista koromban olvastam Tom Wolfe „Kandírozott mandarinzselészínű áramvonalát”, teljesen elhűltem, hogy így is lehet írni. A magyar sajtó nyelve a rendszerváltás előtt mérhetetlenül poros és unalmas volt. A riportírás sem nagyon működött, ahogy az erős hagyományú szociográfia is alig. Meghatározó volt, hogy dolgozhattam a Village Voice szerkesztőségében, ami egy New York-i hetilap, és mindig új újságírásos, gonzós vonalat vitt. Ott hívta fel valaki a figyelmemet Hunter Thompsonra, biztos bejönne nekem, talán mert Tom Wolfe-ról áradoztam, hogy mekkora jóság meg menőség. Megkaptam ajándékba a Félelem és reszketés Las Vegasban című könyvét, és mikor oda kerültünk, hogy a Magyar Narancs adjon ki könyveket, akkor ez lett az első kötet – a második pedig egy P.J. O’Rourke. Később Thompsonnal személyesen is találkoztam, többször is, mégsem mondanám hogy nekem ő az egyetlen, mindent meghatározó magatartásmintám, de fontos és komoly szerzőnek  tartom, egy amerikai korszakhoz növő ikonnak.

És hogy látja, sikerült úgy behozni a gonzót Magyarországra, ahogyan gondolták?

Ami miatt érdemes a dologgal komolyabban foglalkozni, az a webes újságírás, ez ugyanis érzékelhetően fokozottan érzékeny az új-újságírásos stílusra. Magyarországon is tudnék mondani egy csomó olyan meghatározó publicistát, aki annak idején a Narancsnál vagy máshol dolgozott. Az indexes Új Péter ellenben soha nem írt a Narancsba, de beletartozik ebbe a vonulatba, csak úgy, mint Para-Kovács, Winkler, Kovács Kristóf, Bakács, Makai – sok olyat tudnék emlegetni, akiben meg volt ez a fajta dögösebb újságírásért való vágy.

Ma már a magyar nyelv teljesen átalakult, nemcsak írásban, de beszédben is, sokkal vulgárisabbá vált, amiben valószínűleg a Narancs is nagy szerepet játszott.

Tudatos szándék volt az újságnál, hogy azokat az autoriter görcsöket, melyek részben a magyar nyelv sajátjai, figyelmen kívül hagyjuk, és tegyük ezt a dolgot kicsit szabadabbá, ha tetszik, szabadosabbá. Nem feltétlenül és nem mindig örülök ennek, fogós kérdés, hogy mi az, amit esetleg elrontottunk, vagy mi ebben a dologban a rossz. Ezt leginkább szélsőjobboldali kiadványokban és webes felületen lehet tapasztalni, ahol szintén nagyon szókimondó a nyelv, és ha ezeket a szélsőséges átkozódás-áriákat mi szabadítottuk a magyar nyelvre, akkor az rossz. Viszont az az alapvető különbség, hogy mi fogalmaztunk ugyan keményen és élesen, de sohasem antihumanista módon. Nem akartunk ezzel kinyírni embereket, meg életeket megnyomorítani, teljesen eliminálni. Mi csak a beszélt nyelvet, az argót, a szlenget, a flaszterdumákat akartuk behozni a sajtóba a prűd és buta szépelgések helyére.

Tehát a Narancs kinyitott egy kaput, de nem mindennek örül, ami azon bejött?

Ezen szoktam gondolkodni. Felelős értelmiségi magyar magatartásnak gondolom, ha az ember keresi a saját felelősségét is a dolgokban. Még akkor is, ha azokat könnyed meg könnyű kézzel megcsinált lazaságoknak gondolja. Ugyanakkor nem érzem úgy, hogy miénk a felelősség. Sőt! De harcos nyelv volt, amit kialakítottunk, ez kétségtelen.

Ma milyen újságot csinálna – ha csinálna?

Jobban koncentrálnék a webre. Bodoky kollegám szokta a szememre hányni, hogy ha annak idején jobban odafigyelek, akkor a Magyar Narancsból lett volna az Index. Ez lehetséges, ki is volt adva egy munkatársnak, hogy a VillanyNarancs nevű felületet csinálja meg, később pedig sokan, akik a kilencvenes években távoztak a laptól, webes újságírók lettek. ’94-95-ben voltam egy évet Amerikában, akkor tanultam a filmezést is, de a Harvard mellett az MIT-re is jártam, ami a Massachusetts Institute of Technology, a világ egyik legjobb műszaki egyeteme, és a Media Lab-je kimondottan elektronikus frontvonal volt, a cybervilág kialakulásának egyik fontos kutatóhelye. Figyeltem is ezt, de nem jutott rá elég energiám. Nagyon érdekes műfajkeveredésnek gondolom ma, amikor az írott szó és a mozgókép tud találkozni egy anyagon belül. Az eredeti kérdésre visszatérve: fontos, hogy finanszírozható orgánum legyen, de nem hiszem, hogy nagyot változtatnék azon a hangfekvésen, amit úgy jó húsz éve megütöttünk.