Myanmar, lánykori nevén Burma kies katonai diktatúra Délkelet-Ázsiában, az Irrawaddy és a Mekong mentén, fővárosa Nepijida, egyéb jelentős városai Rangoon és Mandalay. Szomszédai Bangladesh és Thaiföld. Van mintegy negyvenhétmillió lakosa, rengeteg természeti- és ásványkincse, gyönyörű tengerpartja, termékeny fennsíkjai és burjánzó dzsungelei. A világ egyik legszegényebb állama, különösen az orvosi ellátás tekintetében kullog leghátul: a WHO a világ 190 állama közül pont a százkilencvenedik helyre rangsorolta ebből a szempontból.
Az ásványkincseket nem bányásszák, a földeket monokultúrás gazdálkodásban művelik, a lakosság éhezik és pusztul, a katonai junta tagjai a világ leggazdagabb emberei közé tartoznak. Az egész 1962-ben kezdődött, amikor a viharos történelmére és egyedi kultúrájára büszke burmai nép vezetését zavaros körülmények között átvette Ne Win tábornok. Addig az országot Burmai Szövetségnek nevezték, és arról volt nevezetes, hogy még ENSZ-főtitkárt is adott a világnak U Thant személyében. Mellesleg, azóta a Burmai Uniót átkeresztelték Myanmarra, ami állandó konfliktust jelent a demokratikus országok politikusaival – ők ugyanis nem veszik a szájukra ezt a nevet. Nekik Burma az Burma maradt, és kész.
Az ipart különböző gazdasági intézkedésekkel ellehetetlenítették, az élelmiszer-termelést a minimálisra korlátozták, a nyomor hamar beköszöntött. Az üzleti életet és a hírközlést államosították. Tüntetések kezdődtek, a buddhista szerzetesek vezetésével, melyeket azonnal vérbefojtottak – mindazonáltal máig forrong a nép és máig zajlanak ezek a demonstrációk. De mire volt jó ez az egész Ne Winnek? Nos, roppant egyszerű. Burma éghajlata ideális a kábítószer-alapanyag termesztéséhez, melyet a jó üzleti érzékkel megáldott főtiszt állami – vagyis saját – kézbe vett. Ezért termel a burmai mezőgazdaság kevés rizset, de sok indiai kendert és mákot, ezért kiváló az ország úthálózata – hogy a drogszállító konvojok el ne akadhassanak -, ezért büntetik halállal a kábítószer-fogyasztást. Bele ne nassoljon a paraszt a gandzsába, az eladásra termett!
A burmai diktatúra polgárait mesterséges butaságban és műveletlenségben tartja. Míg 1962 előtt majdnem a teljes lakosság írástudó volt, manapság a férfiaknak csak mintegy fele, a nőknek pedig csupán öt százaléka ismeri a betűt. Viszont kiváló mezőgazdasági szakmunkások. A világ elítéli a katonai juntát, amely azonban ezzel nem sokat törődik, és zavartalanul folytatja üzelmeit. Míg bele nem pusztul a lakosság jelentős hányada – arra is volt példa, nem is messze Burmától, Kambodzsában. Azt is hagyta a külvilág, hagyta az ENSZ, és a közvetlen szomszédok is hagyták volna, ha Pol Pot nem okoz komoly zavarokat részint az Erőben, részint a lokális hatalmi viszonyokban. Ezért vonultak be aztán a vietnamiak, igaz, Peking hallgatólagos hozzájárulásával. A burmai tábornokok óvakodnak is a hatalmi törekvésektől, elég nekik a sok pénz.
Idáig a burmai példa. Lám, mire képes egy kicsiny, ám tehetséges nép, megfelelően határozott vezetéssel, a szabadság teljes elvetésével és a pangó kábítószerpiac fellendítésével! Akár még a kihalás szélére is eljuthat, úgyszólván mindenki szeme láttára.
Az ozorai példa egyszerűbb. 1848 őszén szüret volt Ozorán, meg forradalom. Ami még a szüretet is mérsékelte kissé, bár az Tolna megyében kozmikus jelentőségű esemény. Ám közeledett Karl Roth és Philipovich osztrák tábornokok hadteste, minek hallatán a jó tolnai nép lerakta a csutorát – azóta sem történt ilyen csoda -, szabadcsapatba állt, felégették a Sió hídját, és a többnyire fegyvertelen népfelkelők az általuk csapott hatalmas lármával és nem kis elszántságukkal úgy megkergették a császári sereget, hogy az már másnap megadta magát Görgeynek ijedtében. Még a marhakolompokat is verték, csak nagyobb legyen a zaj! Lám, mire képes egy kicsiny, bátor, tehetséges nép, ha a szabadságát védi.
Mármost ki-ki válassza a két példa közül, amelyik neki tetszik. Csak aki a burmait választja, felejtsen el írni-olvasni, és kapja fel a kapát, mert mehet a mákföldekre.
Aki az ozorait, az meg ne felejtse otthon a kolompot.
Lármát kell majd csapni.
Szele Tamás
