Nem lenne meglepő, ha mindenkinek Jack Shephard (Lost) jutna eszébe, amikor főhősünk rohan a hóban majd meglátja a repülőgép roncsait. A párhuzam nem csupán ebben tűnik ki, a karakterekben is találunk hasonlóságot, hiszen ahogyan Jack Shephard, úgy John Ottway is mindenáron haza akarja juttatni társait. Megjegyzem nem ez az egyetlen hasonlóság a két karakterben, de persze a The Grey nem a Lost és ne is szaladjunk ennyire előre…

Főhőseink egy alaszkai olajfúró kutató-csoport tagjai, akiknek repülője zuhanni kezd a hótáblák felett és már ekkor olyan képsorokat láthatunk, amihez eddig nem igazán volt szerencsénk. Köszönhetően a remek operatőri munkának marokra fogjuk a fotel karfáját, mert abban a pillanatban elönt minket az érzés: mintha mi is ott ülnénk a repülőn.

A becsapódást heten élik túl, köztük Ottway, a megtört ír vadász, aki bár igazi túlélő, eljátszott már az öngyilkosság gondolatával. Választás elé kényszerülnek, hogy vagy ott maradnak a roncsoknál és megvárják a segítséget, vagy a fák közé merészkednek és maguk keresnek kiutat (na honnan ismerős ez is?). Miután az első éjjel – nem jegesmaci, vagy vaddisznó hanem – farkasok támadják meg a táborukat, szinte magától értetődő, hogy a továbbállást választják. Ottway hamar vezetővé lép elő és megpróbálja csapattá kovácsolni a túlélőket, hogy közös erővel hazajussanak, azonban ahhoz hogy életben maradjanak nem csak a sokkot és a hideget kell legyőzniük, hanem a környéken élő farkasfalkát is. (Talán esténként több National Geographicot kellene néznem, de számomra új volt, hogy a farkasok nem “élelemként” tekintenek az emberekre, csupán legyilkolják őket.) Ja, merthogy a hét túlélő “természetesen” idővel fogyatkozni kezd, s hőseink minél kevesebben vannak, annál inkább veszítik el a túlélésbe vetett hitüket.

Bár végig Liam Neeson áll a középpontban, ne feledkezzünk meg a “többiekről” sem, feltűnik James Badge Dale és Dallas Roberts (ők ketten együtt tolták a Rubiconban is), de Joe Anderson is, aki az elmúlt hónapban indult The River című sorozatból lehet ismerős. De ha van valami ami legalább annyira fontos, mint a szereplők, az a helyszín…

Joe Carnahan elérte, hogy ez az egyébként “szürke” (vagy inkább hófehér) helyszín egyszerre legyen “romantikus” és félelmetes, a vágás és a fényképezés kiváló, szinte vizuális orgazmus, a zene pedig… Hát mivel is lehetne jobban kedveskedni nekem mint azzal, hogy a Jamin Winans Tintájából ismert John’s Walk többször is elhangzik.

A The Grey nem az a film, ami közben zsugázunk, meg kiszaladunk kávét főzni, a The Grey az a film amit hol tátott szájjal, hol ökölbe szorított kézzel, de az első perctől az utolsóig kiélvezünk. De tényleg az utolsóig.

Aki még nem látta, rohanjon nézze meg, szerintem kihagyhatatlan.