Ezt halljuk előbb afrikai nyelven, majd spanyolul, egy rejtélyes férfitól, majd egy flamenco-énekestől, de talán többször is elhangzik különböző összefüggésekben Jim Jarmusch Az irányítás korlátai (The Limits of Control) című filmjében, amelyet a legnépszerűbb tv-újság “kriminek” minősített.

Igen, krimi abban az értelemben, hogy az első pillanattól az utolsóig feszült, pedig jószerével alig történik benne valami. Krimi abban az értelemben, hogy a film főhőse a végén puszta kézzel megöl egy embert, aki a hatalmában tartja. Az áldozat tudja is, hogy mi a végzete: az emberből, akit eddig irányítottak, ellenőriztek, nem tudták kiölni sem a gondolkodást, sem az álmokat, sem a képzelőerőt, sem az új dolgok felfedezése iránti vágyat.

A szinte végig rezzenéstelen arcú főhős ehhez egy olyan spirituális utat jár be, amelynek során még alapvető funkciói is a végsőkig leredukálódnak: csupán napi két kávéval tartja fenn magát, (két külön csészéből issza, akár repülőn, akár vonaton, akár presszóban van), nem alszik, makulátlanul tiszta és sima ruhában hever az ágyon, elutasítja több ízben a szex lehetőségét, energiáját rendszeresen Csi-kung gyakorlatokkal tartja fenn. Szinte egyáltalán nem beszél. A mobiltelefont is kiiktatja életéből. Csak hallgat és figyel. Nem a szokásos mindennapi értelemben, hanem minden idegszálával, minden sejtjével, mindenekelőtt a láthatatlan érzékszerveivel figyel. Ahogy egy valódi zarándok, egy valódi útkereső, akinek a legfontosabb, vagyis önmaga, a saját határainak megismerése a célja. Egyidejűleg önmaga kiterjesztése az individualitás határaiig, az EGY-gyel való EGY-ség megismerése szándékával.

Közben újabb és újabb találkozóin mindig egy újabb gyufásdobozt kap – az előzőt ő adja át “kapcsolatának” – amelyekben egy-egy számunkra ismeretlen üzenet van kis papírokon (ezeket megeszi egy korty kávéval), és e találkozókon mindig egy új emberi, művészi, tudományos élménnyel lesz gazdagabb. A néző sem kap ennél bővebb kulcsokat, legfeljebb a zenével, amely olykor erősen emlékeztet a Halott embert kísérő gitárhangokra. Ott a főhősnek még volt neve, William Blake-nek hívják. Itt már neve sincsen. Tette végrehajtása után az utolsó üzenet papírja már üres. Nem is eszi meg, csak hosszabb ideig a tenyerében tartja, összegyűrve. Ezután vetheti le végre az út elején felvett elegáns acélkék, végig kifogástalanul tiszta és gyűrődésmentes, öltönyét. Beteszi egy csomagmegőrzőbe, hátha lesz, akinek szüksége lesz rá, hogy aztán ő is levethesse.

A filmet aznap este néztük meg, hogy hazatértünk a Szolidaritás-tüntetésről, ahol gyújtó hangú szónoklatok hangzottak el az egyre szűkebb korlátokról, ahol a tömeg éljenzett, “fújolt”, aztán, amikor fázni és fáradni kezdett, csendben elindult hazafelé. Vajon, akik ellen a tömeg “fújolt” nem tudják, hogy borzasztó lesz az áradat, ha egyszer az önfegyelem gátja átszakad?

(Benke Rita közreműködésével)