Tegnap az ünnep, most pedig jönnek a politológusok, egyéb hírmagyarázók. Keresztbe, kasul értékelik a különböző rendezvényeken, felvonulásokon, petárdázáson és egyéb tömegdemonstrációkon elhangozott, néha a pofánkba üvöltött harci indulókat, petíciókat, kiáltványokat, magasztaló-gyalázkodó beszédeket, alternatív választásokat. Dobálózunk a számokkal, kik és hol mutatták meg: Mi vagyunk a többség, ti pedig takarodjatok, kuss, mindenkinek, nem leszünk gyarmat, szabadok leszünk, le a cenzúrával, jogállamot, magasra a lobogót.

Mindezeket én már kihagyom. Nézem esetleg a tv tudósításait, ami azért jó, mert bármikor átkapcsolok Spongyabobra, amit meg is teszek, mert értelmesebb, mint az agyonra unt szónoklatok. Kapcsolgatok, de közben nem kapcsolok ki, jár az agyam, motoszkálnak bennem a miértek. Na, az már nem érdekel, miért Dopmen az alternatíva, biztos le tudja írni helyesen a hűjét, meg azt is, hogy kappbe. Nem firtatom, biztos ez is csak egy fricska. Az sem izgat, hogy milliomos vállalkozók (tőkések) és talpnyalóik az elsősorban ügetnek, a gyarmati sor, a kizsákmányolás ellen békésen menetelnek. Azt kevésbé értem, hogy miért fröcsköl szájukból a gyűlölet, de ezt sem firtatatom, demokrácia van. A lengyelek sem zavarnak, nyilván megemlékeztek Bem apóról (Józef Zachariasz Bem) – bár erről nem szóltak a tudósítások-, ha én lengyel lennék, biztos megtettem volna.

Szóval utoljára a Duna-körrel tüntettem, mondjuk a Dunáért, vagy miért is? Valami demokráciáért?

Megjegyzem, az akkori tömegből már kevés ismerősöm van, a környezetemben és az utcán is. Akkor még leautóztam Lakitelekre, alapító tag voltam a PDSZ-ben, olvastam a Beszélőt, a Mozgó Világot és beidéztek a pártbizottságra, a betiltott Rakpart-klub, akkor éppen „Citromos-teaház” Március 15. emlékére tartott estje miatt. Nem hittem, hogy hős is lehettem volna, például ezért. Pedig „ültem” is és a rendőrségen hangosan olvastam fel a Népszabadságot, onnan, hogy „Világ proletárjai… egészen addig ISSN szám…” Kár, hogy nem jutott eszembe, lehet többre vittem volna.

Kapcsolgatok, és a nagyapám jut eszembe. Azok az ünnepek, amelyeket vele töltöttem. Neki az ünnep különleges nap volt. Korán kelt, csakúgy, mint a hétköznapokon. Ilyenkor azonban más volt a napja. Felsöpörte, az amúgy is takaros portát, de ilyenkor az utcát is. Közben a hasonló korú öregekkel, akik szintén készültek, beszélgettek. Ezt a tisztálkodás, főképpen a borotválkozás követte. Majd a korona a fehér ing és fekete nadrág – amíg el nem vásott, fekete csizma követte.  Innentől pedig az ünnepnap. Ha vasárnap, vagy katolikus ünnep, mise és ünnepi ebéd. (Ma már azt is értem, miért rántott hús. Nagymamám hétköznap akart időt áldozni a panírozásra, inkább csalánt szedett a kacsáknak.)  Délután pedig üldögélés, beszélgetés, családi körben több baráttal, ismerőssel. Voltak néha számomra kevésbé ismerős személyek, akik betértek, kaptak egy pohár bort, pogácsát és régi történeteket meséltek. Csak csendben, minden harsányság nélkül. Szó került persze a történelemről is, itt csodálkoztam el először Görgey Artúr számomra furcsa értékelésén. Nekem a történelem órákon az jött át, hogy a rút Görgey elárulta a szabadság, a forradalom eszméit… az nagyapám udvarán kezdtem megérteni, csak egy dolgot tett: józan paraszti ésszel felmérte a lehetőségeket. Ünnepi beszélgetések, ma így emlékszem rájuk. Soha senkit nem szidtak, csak beszéltek róla, szeretettel, kritikusan, de tisztelve, még akkor is, ha ellenük volt.

Később, már felnőtt fejjel tudtam meg, járt ide olyan is ünnepelni, aki internáltatta nagyapámat, aki aktív szerepet játszott a kitelepítésükben. De nagyapámnak az ünnep az ünnep volt, járt a jó szó, járt a pohár bor, a pogácsa. Mert az ünnep az ahol ki-, és megmutathatjuk milyenek is vagyunk. Mint emberek, mint család, mint magyarok. Nem volt a házunkon zászló, nem volt semmi harsány. De most már azt is értem, hogy a nagyapám egész évben magyar volt.  Soha nem sumákolt, nem csalt, nem tagadott le jövedelmet. Kölcsönt vett fel, hogy terményt vegyen és teljesíteni tudja a beszolgáltatást. Nem jelentett fel senkit. Befogadott mindenkit, mindenkinek, aki rászorult adott, ha adhatott. Nem gyűlölt senkit, aki más nézeteket vallott, nem kiabált, nem térített, nem zsarolt és nem szégyenített. Nem érdekelte, ki cigány, ki sváb, ki zsidó, ki volt forradalmár, ki lett náciból kommunista. De nem félt, erős magabiztos, becsületes magyar ember volt. Ő ebben hitt és hitével szemben volt benne alázat.

Egész évben.

Mindez persze nem az én nagyapámról szól. Arról szól, hogy meggyőződésem szerint sok ilyen nagyapa élt és él ma is köztünk. Ünnepelnek ők is otthon. Várják, hogy végre legyenek igaz magyar unokáik. Nem olyanok, akik hétköznap kevésbé magyarok. Nem olyanok, akik kedden az áfa visszaigénylésen bűvészkednek, majd szerdán a kizsákmányolás és gyarmati sor ellen tüntetnek. Nem olyanok akik, gőgösen vonulnak, lobogók, feliratok és a történelemből már ismert „vezéreink arca” kokárdába foglalt transzparense alatt. Könyörgöm, mi lett, ki lett abból, aki elbújt, amikor az utcán „Éljen Rákosit”, kiáltottak. Akit kirázott a hideg a régi, népünk vezéreit, barátait, megmentőit, szövetségeseit, elnyomóit éltető jelszavaktól.  Hogyan lehet, hogy még mindig magunk ellenségei vagyunk. Hogyan lehet, hogy egy ünnep még mindig arról szól, hogy a nem a mi nézeteinket vallókat akarjuk megfélemlíteni. Mikor jön létre egy olyan kezdeményezés, amelyik bebizonyítja, pontosabban megpróbálja bebizonyítani, napjaink erkölcsi, gazdasági társadalmi válságában nem az a helyes politika, ha eltaposom a nekem nem tetsző véleményeket. Magukat kereszténynek valló csoportok kezében mikor lesz kenyér, kő helyett. Mikor lesz olyan demokráciáért szavát felemelő csoportosulás, ahol nem megélhetési aktivisták nem Dopemant tűzik, még brahiból sem a zászlajukra.

Biztos vagyok benne, hogy lenne erre mód és lehetőség.

Pár éve egy BBC tudósítás hazai adaptációjára várok. Az angliai parlamenti választásokat követően megalakult, addig ellenzéki párt frissen megválasztott kormányának elnöke, az egész ország nyilvánossága előtt megköszöni leváltott elődei munkáját.  A tisztelt ház meg… felállva tapsol!

Nos, nekem marad a távirányító és Spongyabob.

Spongyabob: szeretlek!
Szandi: üres szavak. Bizonyítsd be: kürtöld világgá!
Spongyabob odamegy Szandihoz, és a fülébe suttogja
Szandi: nem értelek. ezt meg most miért csináltad?

Spongyabob: mert nekem te jelented az egész világot :-)

Magyarország, szeretlek.