Az egyik elbeszélés (nevezhetjük fő történetszálnak is, de miért tennénk) egy valódi színtelen-szagtalan krimi. Medve Erikhez betör az egykori maffia-főnöke, Galamb Miklós, és megzsarolja: húzassa le nevét a várost rettegésben tartó halállistáról, különben kinyírja nejét, Nyúl Emmát. Nincs teketóriázás, Erik felkerekedik, maga köré gyűjti egykori bandáját, (figyelem, ismét idézek a hátsó borítóról!) „egy komplexusos varjút, egy gőgös kígyót, és egy meleg antilopot” és nekivág az ismeretlennek. Vagy inkább félig-ismertnek. Végülis mindegy.
Ez bizony igazi kis sablonos, régebben Olcsó- Filléres- Sárga- Majom- meg még kitudja milyen könyvek-sorozatban megjelenő egyéjszakás krimi történetnek hangzik. Az is. Az információkat szép lassan adagolva kapjuk, általában valamiféle gyenge cliffhanger-utánérzet is jár a fejezetek végére, na meg pár csavar is, amelyek azonban totálisan kiszámíthatóak – de ez nem jelenti azt hogy nem szórakoztatóak! A karakterek megrajzolása ebben a cselekményvonalban kicsit esetlen, de nevezzük inkább iparosmunkának. A főhős, Medve Erik a legjellegtelenebb karakter, de hát épp az ilyenekkel tudunk azonosulni, együtt érezni meg hasonló; a meleg antilop hál’istennek nem egy elcseszett homo-sztereotípia egy amerikai sitcomból, hanem egy egyszerű, szétszórt drogos, akinek szexuiális orientációja a mondatok végi édesemmel fejeződik ki, de Lalinak hívják, úgyhogy mindent megbocsátunk neki; a kígyó egy szerethető számító dög; a varjú pedig – nos, Tom-Tom névre hallgat, alakja igazából összevissza és majdhogynem sehogyan van megfestve, mégis talán a legszórakoztatóbb és legéletrevalóbb figura mind közül.
Ja, és ők egyébként mind plüssálatok. Szerencsére a dolog nem olyan pofonegyszerű, ahogy azt a marketing, a borító, meg egy-két netes vélemény sugallja, Davys ugyanis nem igyekszik a regény pamut-mivoltja mögé bújtatni az egész cselekményt. Igen, a szereplők macik, és? Ez mindössze annyit jelent, hogy ha letépik a fejüket, össze lehet varrni, meg hogy félnek a tűztől. Na meg hogy nem születnek, hanem rendelésre készülnek, és nem is halnak meg maguktól, hanem elviszik őket.
Valahol itt kezd a regény is érdekessé válni, mikor (egyébként baromi hamar) túllép azon, hogy plüssállatokról van szó; hiszen a szereplők élnek, a történtek pedig hitelesnek tűnnek a maguk groteszk világában. A plüssöket egy ÁVÓ-hoz hasonló szervezet tartja kordában, ha valakinek lejár az ideje, érkezik az éjszakai furgon, majd az illető örökre eltűnik. Ha pedig valaki gyereket szeretne, jelentkezik, majd várólistára kerül, és ha szerencsés, időben érkezik a futárral a csöppség. Az író finom, de észrevehetetlen párhuzamot von a nem is oly régmúlttal, mikor a dolgok még valóban hasonlóan működtek. Remekül festi meg Amberville-t, a plüssvárost a maga egyedi kerületeivel, csóró és gazdag negyedével, különböző színű utcáival, az uralkodó réteggel, a pórnéppel együtt. A misztika-szál már jóval unalmasabb és egyenetlenebb, valahol a Darren Shan-féle várostrilógiát idézi: misztikus, a city-t behálózó szálak, titokzatos főnökök, megmagyarázhatatlan események – semmi kiugró. A megoldás is körülbelül olyan bugyuta és sekélyes, mint Shannál, de igazából mindez nem is számít.
Tim Davys ugyanis szándékosan játszik és ugrat. Egyrészt minket, olvasókat, akiket bevezet egy hebehurgya nyomozásba, egy plüssökkel teli városba; másrészt pedig a krimi műfaját, annak minden sablonjával. Már-már noir-os hangulatot fest femme fatale-lal, vívódó, bogart-i főhőssel, whiskey-vel, mindennel, ami kell. A történetben rejlő összes létező lufit szépen kidurrogtatja, de szerencsére ennek ellenére egy pillanatra sem válik unalmassá a sztori, maximum sekélyessé – de hát ez a műfaj velejárója.
Ahogy Robert Thompson írja a Fantasy Book Critic-en, a Halállistát baromi nehéz recenziózni. Csapongó történetmesélés, darabos sztori, váltakozó stílus és iram, plüssök. De épp ezek miatt válik szokatlan, és egyébként maradandó olvasmányélménnyé. Ami ugyanis Davys könyvét igazából érdekessé teszi, az az úgynevezett második történetszál, a szürke betűs fejezetek. Ezek válogatott naplórészletekből álló kis történetfüzérekre hasonlítanak, melyekben egy-egy mellékszereplő mesél, gyón, ismertet, vagy csak simán leírja a maga plüss-érzéseit. Ezek a fejezetek változatos stílusban megírt, legtöbbször mély, vagy mélynek szánt gondolatokon szánkázó epizódok, melyek önmagukban is megállják a helyüket, de valójában a krimi-szál kiegészítéseként szolgálnak. Nemcsak az derül ki belőlük, hogy senki sem az, akinek látszik, hanem az összes 100% pamut karakter valódi dimenziót kap tőlük. Családi háttér, a múltban megbúvó tragédia, diszfunkcionális család, egocentrikus karakter, belső sérelmek és hasonlók vannak terítéken, tökéletesen belesimulva a regénybe. Az elmélkedések sokszor a köldöknézés határáig fajulnak; ami igazából érdekessé teszi az egészet, hogy valódi, elgondolkodtató elmélkedések is kinőnek egy-egy vallomásból, például az eredendő bűnről, az eleve elrendelésről, az élet céljáról, a jóról és a rosszról, a családi kötelékekről. Az a pillanat megvan például, mikor az egyik ilyen témában való ismereteidet egy maci elmélkedése miatt rendszerezed magadban, és elgondolkodsz teszemazt arról, vajon az érzelmi vagy a vérkötelék-e a fontosabb? Nem mondom, hogy idáig fajultam, de legalábbis vészesen közel sodródtam hozzá.
Szórakoztató, nem egyszer sodró lendületű, és okos regény Davys Halállistája, ami ráadásként legalább olyan játékos mint egy korai Tarantino-mozi. És csessze meg, azér’ nem mindennap olvashatjuk el, hogyan telik egy másnapos plüssmaci egy napja, meg hogy mi mozgatja meg egy plüssantilop fantáziáját, na.
Agave Könyvek, fordította: Varga Bálint
