fotó: Görög László
„közhelyszerűen létezünk; és mégis mennyi furcsaság történik velünk” /Tandori Dezső, A mennyezet és a padló – fülszöveg/
„Az meglett ember, akinek
szívében nincs se anyja, apja,
ki tudja, hogy az életet
halálra ráadásul kapja
s mint talált tárgyat visszaadja
bármikor – ezért őrzi meg,
ki nem istene és nem papja
se magának, sem senkinek.” /József Attila, Eszmélet/
Ha irodalmi emlékezetünk nem csal, akkor az Eszmélet az a vers (és a József Attila-i hagyomány az a mérce), amire Tandori tudatosan NEM utalt azon gesztusával, hogy második könyvét, az 1968-as Töredék Hamletnek-et követő Egy talált tárgy megtisztítását (1973) olyan címmel látta el, amilyennel. Tehát úgy utalt rá, hogy nem utalt rá – posztmodern fricskaként. Mert mintegy anarchista hagyományrombolóként, Tandori Dezső irodalmilag lázadt, attitűdje a költői képektől megfosztott nyelvben és a nyelvi referencialitással való végső (?) leszámolásban keresendő.
Hétköznapunk banalitását teszi furcsán bizarrá ez az átültető gesztus, a síkok és értelmezések közti váltás kizökkent a megszokott befogadói alapállásból. S lőn: olyan költeményeket fogyaszthat a finnyás olvasó, melyek értelmezése nincs kőbe vésve – s épp ezért előfordulhat az is, hogy a kulturális torkoskodás bizony megfekszi gyanútlan gyomrát.
fotó: Görög László
A Malomudvarban március 17-én bemutatott Talált tárgy azonban meríthet mindkét irodalmi előzményből, ha jobban belegondol az értelmező. A különös, leginkább az érthetetlen szóval leírható (erre remélem később fény derül) darab ugyanis egyszerre embertelen és végtelenül emberi.
Sötét van. Gyufa sercen és két fedetlen női torzó tűnik elő a titokzatos homályból. Rítus? Antik istenek előtti tiszteletadás? Bevezetés a rejtélybe? A mozdulatsor túlontúl sokszor ismétlődik ahhoz, hogy érdektelen legyen.
A Talált tárgy első része teljesen néma – a szereplők mozdulataikkal kívánnak mesélni, gesztusaik és adottságaik keverékét improvizálják nekünk, értetlen nézőknek. Talán zavarba is jövünk, hogy most hogyan is van ez. Egy férfi helyben fut, egy lány láthatóan zaklatott állapotba kerül, amaz ott csak hanyagul lefekszik a földre, valaki a háttérben egy koffert cipel lassan és így tovább. A tér bemozgása ugyan kitölti a színpadot, de a nézőnek talán kicsit sok a homály. Gyarló tapasztalatra ébreszt az előadás: olyannyira szükségünk van a szavakra, hogy nélkülük már-már elvonási tüneteket produkálunk.
A test és annak mozgása kerül szokatlan rivaldafénybe, a csend zavarba hozhatja a készületlen nézőt, izmok feszülnek, mozdulatok íródnak bele a tér feketéjébe. Sóhajok fölszakadása, lélegzetek lelke szabadul a fagyott némaságba, amit egy koppanó cipő, vagy egy súrlódó test tesz egyre hangsúlyosabbá.
Helyzetgyakorlat, számomra kódolhatatlan improvizáció, bár talán itt nem is lehet (vagy nem is kell?) dekódolni. Csak nézni a folyamatot, a testet és fölismerni. Fölismerni azokat az indulatokat, azt a szenvedélyt és indulatot, mely az én életemet is kíséri, csak nem ilyen (vagy nem mindenki előtt ilyen?) formában. A megtalált mozdulat valami közösre vezet vissza, e közös nézői meditációra jól rásegít Lantos Iván zenéje és Regényi Júlia gyönyörű hangja. Az első rész erőssége a négy szereplős pártánc, különösen kiemelném Kása Tímea és Pintér Ákos kettősét. Érdekes, hogy a párkapcsolati drámaként is felfogható etűdök közül az nyerte el inkább a tetszésemet, amit saját életembe is szívesebben beillesztenék.
A szünetet követően a nézői elvárást tovább korbácsolja a rendező, Csetneki Gábor, aki fölkészít a szavakra, lévén most a beszéd kerül előtérbe.
fotó: Görög László
De jön a Tandori-fricska! Jelentésre és „értelemre” éhező szemlélő itt bizony nem elégül ki. Elsőként Bordi Gábor olvassa föl mindannyiunk cviklijének, Uj Péternek egy múltheti írását. Az Oli G. indaház egyszerre kibillent és szemenköp: a jelentéstől való totális elvonatkoztatás kontextusában hirtelen nem értjük a szöveget, fogalmai megfejtendő kódokként bukkannak elő a papírból, s csak ülünk, mint a csalódott kisdobos a leeresztett májusi lufival: vágytunk a szavakra, de nem kaptunk jelentést. A tengerbiológiai jelenségcsoport, az agrármatolcsyzmus vagy a simicskázás-nyergesezés így kerül ki a mindennapi közbeszédből, s válik valami totális sebességgel az abszurdhoz közelítő nyelviséggé, amitől inkább szabadulni kívánna a hallgató szerepbe kényszerített hétköznapi beszélő.
Ezután, hogy beteljen az a bizonyos pohár, jön a már emlegetett Tandori-vers, egy átlényegült művész, minden idegszálat koncentrációra parancsoló előadásában, Formanek Csabától. (Aki olvasta már legalább egyszer a verset, az tudja miről beszélek.)
Valakinek nagyon tetszik mindez a közönségből. Beépített figura vajon? Merült föl bennem pár hangos kacaj után. Aztán elmaradt a nevetés és fölváltotta helyét a nézőtéri csönd. A szavakkal való bizarr játék végén talán csak az alkotók nevetnek, a Talált tárgy kicsit önmagam elvesztése, úgy, ahogyan szavaink szilárdságában és az általunk konstruált világképben is megrendül az egyszeri ember olyankor, ha hirtelen pálfordulásra kényszeríti az élet, vagy egy kis időre képes szert tenni egy, az övével ellentétes nézőpontra.
Ha rögtön nem értjük, az sem baj. Érezni kell. Érezni kéne. Még ha ez nem is mindig sikerül – nekem sem.
Talált tárgy - nyilvános workshop, résztvevők: Bitó Kati, Bíró Éva Gabriella, Bordi Gábor, Czap Gábor, Dévai Lili, Formanek Csaba, Kása Tímea, Pintér Ákos, Pokorny Szilárd, Regényi Júlia, zene: Lantos Iván, rendező: Csetneki Gábor.
A bemutató időpontja: 2012. március 17.
