Forrás: nol.hu
„Kormányzás a dualizmus korában. A XIX. századi európai parlamentarizmus és Magyarország kormányformája a kiegyezés után 1867-1918” – szól Szente Zoltán kiváló jogtörténeti-tudományi könyvének a címe, mely pontosan körülhatárolja vizsgálódási terepét: Magyarország kormányzása a dualizmus korában, európai perspektívában. Ám a cím rögtön árulkodik is: „európai parlamentarizmus és Magyarország kormányformája”, vagyis a szerző már a címben megkérdőjelezi azt, amit mindenki tudni vél, nevezetesen hogy a Monarchiában parlamentáris kormányzás érvényesült volna. A szerző kérdése tehát az, „hogyan minősíthető Magyarország 1867 és 1918 közötti kormányformája” (13. o.).
Mint a bevezetőben tudósít róla, a jogtudós azért kezdett el foglalkozni egyáltalán a az új felismerésekkel egyáltalán nem kecsegtető témakörben, mert változást látott a kor önészlelésében: azaz míg közvetlenül a kiegyezés után általánosan elfogadottnak számított az angol parlamentarizmusra mint példaképre hivatkozni, addig a Monarchia későbbi időszakában már egyáltalán nem számított ilyen elfogadottnak, illetve többnyire csak az ellenzék hivatkozott rá. Mindeközben pedig egyre több európai országban játszódott le az a folyamat, amelynek eredményeképp ugyanúgy példaképnek lett volna tekinthető a parlamentarizmus szempontjából, mint az Egyesült Királyság – ám ez mit sem változtat azon, hogy a szakirodalomban megkérdőjelezhetetlenül érvényesnek számított, hogy Magyarország kormányformája a parlamentarizmus. A szerző tehát új megközelítésmódot javasol: „… a parlamentarizmus valamilyen modern konstrukcióján alapuló normatív fogalomkészlet helyett célszerűbb a korabeli európai parlamentarizmus valóságos ismérvei, kategóriai szerint értékelnünk.” (12. sk. o.) Azaz perspektívaváltásra szólítja az olvasót, arra, hogy ne a mai fogalmi készlet segítségével szemlélje a jelenségeket, hanem a kortárs szemével, mégpedig olyan kortárséval, aki tisztában van az európai kormányformák működési mechanizmusaival.
A szerző tehát időben és térben rendkívül átfogó vizsgálódási terepet választ: a ‚hosszú XIX századot’ (1789-1914) vizsgálja, Európa területén (vagyis az Ibériai-félszigettől a Kárpátokig, hiszen Oroszország és az Oszmán Birodalom ebből a szempontból szóba sem jön (48 skk. o.)), számba véve a centrum és a perifériák közti eltéréseket. Az áttekintést követően összegzést ad, amelyben kibontja a XIX. századi a parlamentáris kormányzás fogalmát és fő ismérveit. Az áttekintésben a parlamentáris kormányzás három kritériumát állapítja meg a szerző: 1. az uralkodó kiszorul a végrehajtó hatalom gyakorlásából, 2. a kormányzásban a többségi elv érvényesül, azaz a választásokon győztes párt kap lehetőséget a kormányzásra, 3. övé a politikai felelősség is (vagyis a parlamenti többség elvesztése a bukásához vezet) (151-170. o.).
Ennek az áttekintésnek a birtokában vág bele a szerző a magyar viszonyok tárgyalásába. A feladatát azonban csak úgy tekintheti elvégzettnek, ha a kormányforma közjogi megítélésének az elméleti keretéről is áttekintést ad. Ez szintén igen nagy feladat, hiszen elemeznie a dualizmus korában, a két világháború közti korszakban, a szocialista történet- és közjogtudományban, illetve a rendszerváltást követő időkben markáns különbségek rajzolódnak ki a Monarchia kormányázásának megítélésre tekintetében (s a szerző még a külföldi értékelésekről is beszámol).
A rendkívül alapos, nagy forrásanyagot megmozgató könyvből azt tudjuk meg összefoglalóan, hogy Magyarországon nem következett be, ami másutt Európában lejátszódott (a Monarchia másik felét is beleértve). „ Az uralkodó a közös Monarchia fenntartásának legfőbb őre és garanciája colt, s e szerepétől a magyar politikai fejlődés nem volt képes megfosztani őt.” (437. o.) A parlamentarizmus másik két ismérvét illetően azt a megállapítást teszi a szerző, hogy „az alkotmányos, illetve a politikai gyakorlat sem fejlesztette ki a többségi elv és a kormány politikai felelősségének összekapcsolódását” (uo.), azaz „nem vált bevett szokássá a kormány megbízatásának a parlamenti bizalomtól való függővé tétele” (438). „…az európai parlamentáris rendszerekben a többségi elvet a parlamenti váltógazdálkodás lehetősége, illetve érvényesülése emelte a parlamentarizmus ismérvévé, s különböztette meg olyan országok közjogi rendszerétől, amelyekben erre nem volt lehetőség” – állapítja meg továbbá a szerző, hogy egyértelművé tegye: elemzési kritériumai szerint nem, illetve csak részben tekinthető parlamentarizmusnak a Monarchia kormányformája: „Tulajdonképpen a parlamentarizmus egyetlen alapvető feltétele sem érvényesült maradéktalanul, még ha a kormányzás külsőségei, folyamatossága kétségtelenül hasonlatossá tették is a kontinens működő parlamentáris rendszereihez.” (439. sk. o.)
A parlamenti jogról is alapmunkát író szerző történészei szempontból is revelatív megállapításokat tartalmazó új könyve bízvást kiindulópontul szolgálhat bármely hasonló elemzés számára. A nagyon jól szerkesztett és szép kivitelű kötet gazdag irodalomjegyzékkel segíti az olvasót. Némi szépséghiba, hogy nincs név- és tárgymutató, holott ilyen sok fogalmat és személyt tárgyaló könyv esetében nem ártana, ám a tartalom bőven kárpótolja, aki fellapozza a kötetet.
