Mint majd kifejtem, a címben feltett kérdés egyáltalán nem légből kapott. Annak, hogy ma ez jutott eszembe két oka van. Az egyik, hogy a napokban szűk körben azzal a különös történettel hökkentettem meg hallgatóságomat, amit itt is rögtön elmesélek.

A másik, hogy ma nemzeti ünnep van, ismét egy olyan nap, amikor a nemzet egy része megpróbálja még azokat is kirekeszteni a nemzet fogalmából, akik pedig magyar állampolgárok, itt születtek, minden szempontból magyarok, csak éppen a politikai ízlésük más, mint azoknak, akik szeretik a saját szekértáborukat azonosítani a nemzettel. Akik azt mondják, hogy a nemzet nem lehet ellenzékben, hogy politikai ellenfeleik nemzetietlenek, idegenszívűek, de legalábbis hazaárulók. Akik szeretik kisajátítani a nemzeti jelképek használatát.

Én magam azt gondolom, a magyar identitás nem származási vagy genetikai kérdés, és természetesen nem is politikai. Az a magyar, aki annak vallja magát, aki beszéli a nyelvet, ismeri a kultúrát. Tiszta sor, illetve azért akad egy probléma: kérdés, mennyire fontos, hogy a környezete is annak lássa, annak tartsa. Globalizált világunk ugyanis furcsa szituációkat kreál.

Erre jó példa a beígért fura történet. Apám külkeres volt, ő mesélte, hogy egy külföldi ENSZ-kongresszuson odalépett hozzá egy fekete férfi, mint kiderült, az egyik nigériai küldött és ékes magyar nyelven megszólította. Mint mondta, feltűnt neki az apám neve, azt kérdezte, rokonom-e, mert ha igen, megkéri, hogy adja át az üdvözletét nekem. Évfolyamtársak voltunk a budapesti közgázon. Nem is ez a fantasztikus, hanem amit elmesélt további sorsáról. Feleségül vett egy etióp lányt, akit Budapesten ismert meg, mindketten vagy egy évtizedig itt tanultak. Nigériába költöztek, gyermekeik születtek. Otthon azonban magyarul beszélnek, a nigériai apának és az etióp anyának ez a közös nyelve. A gyerekek ebben nőttek fel, az anyanyelvük a magyar. A rájuk ragadó kultúra is részben magyar, az olvasmányaik révén.

A történetben ma már csak az az egyedi, hogy ők nem itt élnek. A globalizáció meghozta a népek keveredését is, miközben egyre több magyar próbál szerencsét külföldön, hozzánk is betelepülnek mindenféle emberek, a holland farmerektől a kínai kereskedőkig. Keverednek, gyermekeik születnek, akik itt nőnek fel. A holland csemetét viszonylag könnyen befogadjuk, de mi van azokkal, akiknek kínai, vietnami vagy éppen nigériai felmenőik vannak? Be tudnak-e illeszkedni, befogadja-e őket a nemzet. Tudunk-e olvasztótégely lenni?

Tartok tőle, a politikailag gerjesztett nemzetieschkedő csinnadratta megnehezíti, hogy megfeleljünk korunk kihívásainak és – paradox módon – egyben évezredes hagyományunknak, Szent István intelmeinek.