Ha manapság biztonságban szeretnénk tudni virtuális értékeinket, kénytelenek vagyunk olyan jelszavakat megadni, amelyet a rendszer „erős” jelzővel illet. „6tFcVbNh^TfCvBn” egy remek példa az erős jelszavakra. De lássuk be, az emberi agyat lefoglalja az alkohol és hollywoodi giccs elleni folyamatos harc, egy ilyen karaktersort legfeljebb egy erre a célra használt füzetből tudnánk kipuskázni. Ráadásul, ha minden egyes indításkor ezt gépelgetnénk, az hosszú perceket lopna el az életünkből.

Más megoldásra van tehát szükség. A Jani123 ugyanúgy öngól, hiába könnyítjük meg a saját életünket, gépünk rossz kezekbe kerülve hamar kiszolgáltatottá válik, mert az ilyen jelszavakkal próbálkoznak először a behatolók. A civil élet problémájára, mint oly sokszor, most is a hadügytől érkezik a megoldás. A teflon és az internet után most az egyéni gépeléstechnikát azonosító rendszerrel örvendeztet meg minket a katonaság.

Richard Guidorizzi, a DARPA (Defense Advanced Research Projects Agency) programozási menedzsere elmondta, hogy a céljuk egy olyan jövő megvalósítása, ahol azzal, hogy a gép elé ülsz és megkezded a munkád, a háttérben egy azonosítási folyamat fut, anélkül, hogy bármiben akadályozna. A kulcsszó azonban nem az ujjlenyomat vagy a retinavizsgálat, hanem az egyedi viselkedési mechanizmus, azaz a kognitív ujjlenyomat.

A dolog lényege, hogy a rendszer olyan jellegzetességek alapján próbálja meg beazonosítani a felhasználót, mint a különböző gombok lenyomásának ideje, vagy az egérmozgatás sebessége. Az emberi szem számára nincs különbség, de a másodperc tört részét figyelembe véve nagy eltérések mutatkoznak. Egyetemi kísérletek nem csak azt bizonyították, hogy mindenkinek jellegzetes gépelési technikája van, de azt is, hogy ez nehezen utánozható. Egy csoport tesztalanynak rövid megfigyelés után utánozni kellett egy személy gépelését. A tíz karakterből álló jelszavat mindenki szabadon pötyöghette akár százszor, de senki nem járt még az eredeti közelében sem. A módszerben tehát van potenciál.

Az viszont kérdéses, hogy mi van akkor, ha valaki beteg, ideges, esetleg arra kényszerül, hogy egy kézzel gépeljen (mert mondjuk a másik kezét evésre használja, rossz az, aki rosszra gondol). Ilyen helyzetben természetes, hogy megváltozik a gépelési ritmusunk, és kellemetlen lenne, ha letiltana minket a saját gépünk, csak mert egy heves vitában kicsit jobban odanyomtunk a billentyűknek. A veszélyt pedig csak növeli, hogy a figyelő szoftver folyamatosan figyeli a tevékenységünk, így állandóan hozni kellene az optimális formánkat. Roy Maxion, a témában szakértő egyetemi professzor szerint ezek kiküszöbölhetőek lesznek. A program úgy viszonyul a gépeléshez, mint az énekléshez: az alaphangot felismeri, nem számít, ha falsul éneklünk a fáradság miatt. Ez az állapot azonban messze túl van a jelen horizontján, és azt a professzor is elismeri, hogy az „alaphang” felismerése a gépelésben tudományosan még nem bizonyított…

Mindenesetre érdekes lenne, ha a gépem már onnan tudná, hogy ki vagyok, hogy beütöm böngészőbe a kedvenc oldalam címét, vagy az egérrel végigböngészem az asztalra kitett ikonokat. És ha a gépem így felismerne, a szoftver gyártója is felismerne. Vajon az is lehetséges lenne, hogy központi szerveren tárolják azokat a jegyeket, amik alapján felismerik becses személyem, mindegy, hogy a világ melyik pontján lépek fel az internetre? Mindez persze messze van még a megvalósítástól, és már ma sok egyéb lehetőség áll rendelkezésre, amelyek arra hivatottak, hogy felváltsák a hagyományos jelszavakat. Ilyen például az érintőképernyős azonosítás, ahol egy általunk megadott ábrát kell lerajzolni a belépéshez. Végtére is kinek kell a gépelés, ha tapogathatunk is?