Fény nélküli fekete szoba. Két hang vitázik, egy férfié és egy nőé. Előbbi csitítaná az utóbbit, de a nő hajthatatlan, a külvilág véleményével mit sem törődve szabadulni akar, kocsiba ülni, babrál is a kulcsokkal, őt nem lehet lecsillapítani. Férje békítené, visszatartaná, ám sikertelenségében, vert pozícióján felülkerekedve az asszony után megy. Ajtócsapódás és az ablakon beszűrődő reflektorfény világítja meg helyszínünket, a néma szobát. Az ágyon egy fiú kuporog. Nyitott szemmel.

Morteza Farshbaf elsőfilmje, a Gyász nézői bizakodásra adhat okot: az alkotásban egyszerre fokozódik a befogadó kíváncsisága és izgatottsága annak ellenére, hogy tulajdonképpen nem történik semmi a felszínen. Annál inkább a mélyben, a lélek kénköves bugyraiban.

A fiatal Arshia (Amir Hossein Maleki) szülei keresésére indul nagynénje és nagybátyja – a siket Sharareh (Sharareh Pasha) és Kamran (Kiomars Giti)- társaságában, akik maguk is ötlettelenül indulnak útnak: az információhiány ugyanis azt a könnyed érzetet bújtatja elméjük kispolcára, hogy csak egyszerű rutinkocsizásuk lesz Teheránba, s amint hazaviszik unokaöccsüket a dolog megoldódik, és újraegyesül a szülőket vesztett, háromtagú kiscsalád.

A teheráni kocsiút szélfútta természetközeliségét nem zavarja meg az oldott fecsegés. Kezdetben értetlenül olvassa a néző a feliratot, ki beszél és miért nem hallom? Farshbaf rendkívül okos húzása a siket házaspár vászonra vitele, ezzel ugyanis egyszerre mélyülhetünk el a természetet és az életet szimbolizáló táj nyugodt magányában, másrészt olyan részleteket is megfigyelhetünk szereplőinken, melyekről a szavak minden bizonnyal elcsalták volna érdeklődésünket.

A film hatalmas ötlete tehát a szavak nélküliség. Külön érdekes a szituáció annak tükrében, hogy miként oldja meg (vagy oldja fel?) a két siket felnőtt és a halló gyermek az egymással való kommunikációt. Megértik/ Megérthetik egymást egyáltalán? Érdekes, hogy míg a férfinak és nőnek állandó kommunikáció kényszere van (s ezt meg is oldják jeleléssel), addig Arshia az, aki nem beszél, de nincs is szüksége szavakra.

Az elmondás és elfedés játékát játssza a rendező, többnyire pontos arányérzékkel. A gyerek előtt titkolni való események elhallgatása olykor tragikus, olykor inkább komikus párbeszédre (jelbeszédre) készteti a hirtelen lett gyerekfelvigyázókat. Sharareh és Kamran ráadásul a nézőkkel ellentétben nem tudja, hogy Arshia minden egyes szavukat érti – a fiú szájrólolvasási képességeit a lerobbant kis Suzukit bütykölő szerelővel osztja meg és így velünk, nézőkkel is. A tudás-nemtudás tengelye megbillen, Arshia hallgat, a felnőttek beszélnek, egy részről hiába, másrészt terápiás célzattal.

A Gyász ugyanis rámutat arra – és ezt helyesen, nem didaktikusan teszi -, hogy mennyire másként dolgozza fel az ember ugyanazt a dolgot kortól és nemtől függően. Míg a felnőttek (főleg Sharareh) a gyászmunka stációin (tagadás, düh, alkudozás, depresszió, belenyugvás) mennek szép lassan végig, addig Arshia a szavak hiábavalóságával tüntet. Gyermeki tekintete egyszerre képviseli a higgadtságot és a beletörődést, a történteket mintha rögtön beillesztené életének logikájába, s választásai már akkor döntésekké válnak, amikor a felnőttek még csak veszekednek az eljövendőről.

Kezdetben a nézőnek furcsa, aztán egyre természetesebbé válik a már említett beszédnélküliség. Érdekes, hogy a siket jelbeszéden túli hallgatások és csöndek (ilyenkor elsötétül a kép, kvázi filmszakadás a lélekben és a gyászmunkában) nem csapják agyon a történetvezetést, ellenkezőleg, feszessé és feszültségtelivé teszik. A csenddel szembeni beszédes képek, illetve a ritka valódi beszéd felértékelődik a Gyászban, olyan erős snitteket eredményezve, hogy képes meghatározó érzetet ébreszteni a nézőben egy olyan jelenetsor is, amiben Arshia kólásflakont dob le a felüljáróról, Sharareh megengedi a vízcsapot, vagy Kamran segítséget kér idegenektől, a jelnyelv és a siketség akadályaival nem törődve.

Bár nehéz a gyászról klisék nélkül beszélni és formába önteni az összetett és ólomsúlyú folyamatot (különösen akkor, amikor egy kiskorú kerül fókuszba) Morteza Farshbafnak azonban elhisszük, hogy az alagútba mindannyiunknak be kell majd mennünk, s onnan kijönni lesz csak az igazi próbatétel.

Gyász (Mourning), r.: Morteza Farshbaf, bemutató: 2012. március 8, forgalmazó: Anjou LaFayette.