Kezdjük azon, hogy az alapötlet kiváló. Maine állam egyik kisvárosában – King mester odavalósi, de még így is biztos, hogy lóg otthon, a dolgozószobája falán egy kis térkép, amin fekete zászlócskák jelölik a már kiirtott és porig égetett településeket – szóval egy alig ezer lakosú városkában minden a legnagyobb rendben van, vagyis semmi sincs rendben. Ahogy azt már megszoktuk. Mindenkinek megvan a maga bűne, stiklije, titkos vagy nyilvános szenvedélye, ami pénzbe és koszos kis alkukba kerül, szóval nyomul a kollektív, vaskalapos, álszent kisvárosi Amerika ezerrel, kéz kezet mos, és mindegyik egyformán mocskos. No, erre az álomközösségre borul egy szép napon egy láthatatlan, ám tökéletesen áthatolhatatlan Bura (a könyv mintegy ezerhatszáz oldalán végig, következetesen hosszú ú-val írják, Búrának, rejtély, miért, hiszen ezt még a Word is kijavítaná, de valószínűleg a fordítónak művészi hajlamai voltak). Először a pánik tör ki, aztán – a városházán – a cezarománia. Természetesen már a legelején útjára indul a tömeghalál, a jó öreg Kaszás a munka dandárjában ritkítja a népet, de ebben a kötetben akad nemi erőszak is szépszámmal. Habár a szereplők kiválóan megrajzoltak, mégis esendőek: tény, hogy nem tagadják meg maguktól a szexuális élet örömeit és bánatait, és sajnos két szeretkezésre átlagosan nyolc erőszakos közösülés jut, ami elszomorító arány volna a valóságban.

Az ötlet zseniális, a kibontása nemkülönben. A kicsiny, ilyen vagy olyan okból zárt közösségben a válság egy pillanat alatt képes pokollá változtatni az évszázadok alatt kialakult, viszonylag kellemes mindennapi dagonyát, amit életnek neveznek, akik részt vesznek benne. Ismerős valahonnan. Vegyünk ehhez még egy cezaromániás vezetőt, egy lassan szerveződő és nehezen magára találó ellenállást, valamint egy brigantikká züllött, hajdan békés polgárokból álló gárdát… aktuális volt pont itt, pont most, pont nekünk kiadni a Burát. Hanem a baj csak ezután következik. No, nem a sztoriban, azt szíves engedelmükkel nem ismertetjük a továbbiakban, hanem az alkotói folyamat során kerülhetett gépezet a homokszembe: King a második kötet közepe felé, úgy az ezerkétszázadik oldalnál rájöhetett, hogy túl nagy fába vágta a fejszéjét, Végül is sikerül szétfarigcsálnia, de az avatott szem a rönköt vizslatva meglátja a fáradtság, szellemi kimerültség nyomait. Igen, a Mester akkora erdőt telepített, hogy maga is alig talált ki belőle… ugyanis végső soron magáról a Buráról, ami az egész eseménysorozatot kiváltotta, alig tudunk meg valamit. Jobban mondva, semmit sem tudunk meg, egy deus ex machina segítségével szerzőnk megoldja a helyzetet, elvégre tapasztalt mocsári hajós, öreg tintakuli, őt nem hozza zavarba, hogy akkora követ teremtett, amekkorát nem bír felemelni. Csak az olvasó teszi le kissé elégedetlenül a könyvet.

De csak kissé: a gonoszak megkapják méltó kínhalálukat, mind egy szálig, a jók közül páran, sebesülten, csonkán, de csak életben maradnak, ami Kingnél már happy endnek minősül, csak a Bura marad megfejthetetlen rejtély. A fordításról – az említett, kissé zavaró helyesírási sajátosságot kivéve – csak jót mondhatunk, óriási benyögések vannak benne, amelyeket az angol eredeti vagy nem tartalmazott, vagy csak jelentősen gyengébb formában („Úgy lősz, ahogy egy mormota gyököt von”, „Asszonyom, hol a férje? Tudja mit, csókolja meg a seggemet, hátha kiugrik belőle, és jó napot kíván”), Szóval, manapság kivételesen, a fordító fejében egyaránt helyén volt az angol nyelvtudás és a magyar nyelvi lelemény, dicséret Szánt Juditnak! A külalakról viszont… aki ilyen terjedelmű regényt hajlandó két papírfedelű kötetben kiadni, majd’ hatezer forintokért, más aljasságra is képes.

Lehet, hogy a Hasznos Holmik, vagy a Rémkoppantók jobb, a Borzalmak Városa vérfagylalóbb, a Halálsoron lélektanibb. De a Burának is ott a helye az King öt legjobb könyve között.

Tessék elolvasni.

Szele Tamás