Valamikor az olaszok voltak benne zseniálisak. Az 1966-ban készült Made In Italy maga volt a tökély. Egy Skandináviába utazó olasz vendégmunkás-csoport története köré épült apró jelenetek tökéletes látleletet adtak – sok szeretettel, öniróniával, de egyben kegyetlen realizmussal is – az akkori Olaszországról, az olasz emberekről. Aztán jött 9/11, és az a bizonyos 11’09’01, ahol 11 rendező egyenként 9 percben készítette el a maga impresszióját a terrortámadásról. Ezek az apró víziók többet mondtak el a terrorizmusról és annak emberi dimenzióiról, mint az összes dokumentumfilm és sajnos közhellyé koptatott híradó együttvéve.

És most itt vannak a magyar filmrendezők. Ők is 11-en vannak. Nálunk nem volt szeptember 11, csak egy április 11. Arról a napról nem esik szó. Áttételesen is csak alig-alig. De ilyen sűrűn, ennyire keményen még nem vágták a pofánkba mostanában, hogy hol élünk.

Itt vannak a magyar filmrendezők. Fiatalok, idősebbek. Jelestől Törökön és Pálfyn át Mészáros Mártáig, Jancsóig. Egy igazi Filmszemléig. Ami nem a díszvendégekről és díszpintyekről szól, hanem a filmről. A „független” filmről. A szakma színe-java adta nevét és tehetségét ehhez a 75 perchez. Fontosabb minden utcai demonstrációnál, petíció-aláírásnál.

Arcok. Szép, tiszta, csúnya, értelmes, buta, józan, beteg arcok, akik gondolkodnak, tehát vannak. Vagy azért gondolkodnak, mert vannak. Vagy gondolkodnak és vannak. Mindegy, a kettő elválaszthatatlan. Még akkor is, ha van, akinek ez nem tetszik. Hajléktalan-történet, amelyről megtudjuk, hogy a fantázia szülötte, de megtörténhetett volna. Tudjuk, mikor szokták ezt hangsúlyozni. Életképek a Kalefon, miközben a rádióból a miniszterelnök országértékel. Van, aki hallgatja, mások a térnév-változás okozta adminisztrációs felhívásokra figyelnek. És vannak, és ők vannak a legtöbben, akik tovább élik mindennapjaikat. A korlátlan lehetőségek hazája, és a korlátlan lehetőségek korlátai. Egy kitett, egy megmentett és egy ellopott csecsemő drámája. Három nő drámája. Szavak helyett csontig hatoló újszülött-sírással. Úri bál és beszélgetés egy döglött kecskével. Nagyvárosi nyüzsgés és vidéki állóvíz. Elítéltek szavalnak népköltészetet. Egy film, amely főcímből és stáblistából áll – legalább nevetünk néhány percig. Romák nyomorban, ideiglenes szálláson egy iskolában – talán éppen a devecseri Dankó-telep vörösiszap-károsultjai. Többszörösen halmozott hátrányok. És végül egy szép táncművész lány, akit kamera kísér különös házak között. A lány csodás, hajlékony mozgása a Mestertől indul, és a Mesterhez tér vissza. A forgatás azonban leáll. „Itt nem forgatni, ordítani kell” – mondja a Mester, és a kamera egy semmibe vesző sínpárra közelít…

A közönség alig-alig tapsol. A legtöbben némán távoznak. Talán nem tudnak mit mondani. Maguknak sem. Egyszer, vagy harminc éve, jelen voltam egy színházi előadáson, ahol a színészek már egy pózba merevedve fogadták a bejövő nézőket és az előadás végén ugyanolyan pózba merevedtek. És a nézők taps nélkül kitámolyogtak. De az egy színdarab volt. Igaz, Samuel Beckett-darab. A játszma vége.

Egy József Attila-idézet járt az eszemben, amikor kijöttünk a Toldi moziból. „Uram, nem látta Magyarországot?”.

Ugye még tudjuk, hogy József Attila április 11-én született?

Göbölyös N. László