Bram Stoker Drakuláját sokan sokféleképpen dolgozták már fel, gondoljunk csak a filmtörténelem egyik legnagyobb klasszikusaként emlegetett 1931-es Draculára, ami a felejthetetlen alakítást nyújtó Lugosi Bélát világhírűvé tette, vagy épp a Drakula halott, és élvezi című vígjátékra, ami Leslie Nielsen agyzsibbasztó humorával megspékelve kínzóeszközként is tökéletes lenne. Azonban egyik Drakula-film sem volt olyan hatással rám, mint az 1922-es Nosferatu, eine Symphonie des Grauens.

A német expresszionizmus újabb kitűnő példájával állunk szemben, amiről sorozatunk korábbi részeiben már többször is ejtettünk szót. A rendező, Friedrich Wilhelm Murnau korai halála miatt ugyan csak kevés mozifilmmel csillogtathatta meg zsenialitását, mégis a legnagyobbak egyikeként emlékszünk rá. 1921-ben talált rá Bram Stoker Drakulájára, ami levélregény-szerűsége miatt ideális alapnak bizonyult egy elkészítendő némafilm számára. A korabeli szokásokkal ellentétben a rendező igyekezett eredeti helyszíneken forgatni, a végeredményt látva ez maximálisan megérte. A film rengeteg olyan vizuális elemet tartalmaz, ami később minden vámpírfilmben felbukkan újra és újra: a nap első sugarai miatt vívott hosszú haláltusa, a gróf rémisztő árnyékának megjelenése, a koporsóból mereven kiemelkedés, a vámpír számára végzetes fény és még rengeteg apró ötlet teszi az alkotás felejthetetlenné, még kilencven évvel később a mai ember számára is. A beszélő nevű színész, Max Schreck (németül ijedtség, rém) Nosferatu-figurájával pedig már valószínűleg mindenki találkozott már, még azok is, akik sosem hallottak a filmről.

Mivel a film nem a Stoker-regény eredeti adaptációja, a szereplők neveit megváltoztatták: Drakula gróf helyett például Orlok gróffal találkozhatunk, Harkert pedig Hutterként ismerjük meg. Az író özvegyének ez természetesen nem volt elég, egy bírósági perben felszólította a filmstúdiót az összes létező kópia megsemmisítésére. Szerencsére a legváratlanabb helyeken, eldugott kis filmszínházakban néhány kópiának sikerült fennmaradnia.

A Nosferatu nem egy tökéletes film, nagy mértékben hozzátesz az élményhez az alkotás némasága, valamint az elképesztően jó zenei kíséret. A heves gesztikuláció és a túlzott arckifejezések a színházi játékhoz szokott színészek számára természetesek, de a XXI. századi néző számára a karakterek túljátszottnak látszanak. 1922-ben lehetetlen volt még az éjszakai filmfelvétel, így minden jelenetet fényes nappal vettek fel. Eredetileg az éjszakai részek képét kékre színezték, hogy ezzel különböztessék meg a nappaliaktól, de ma nagyrészt csak a teljesen fekete-fehér verzió érhető el az érdeklődők számára.

Másfelől nézve viszont a Nosferatu egy zseniális film, korának legforradalmibb darabja, már-már egy modern film. A jelenetek nagy részét a szabadban rögzítették, eredeti helyszíneken. Mindezt egy olyan korban, amikor még a kamerák hatalmas, gyakran elromló, kézzel hajtott monstrumok voltak. Murnau kamerája hordozható volt és mozgékony, a némafilmekhez képest rengeteg beállításból követhetjük végig a történet folyását. A kastélyban felvett jeleneteknél az erős főfény és a grófra eső élfény álomszerűbbé teszi az élményt, a képsarkok feketítése (írisz) pedig még inkább felerősíti ezt.

Nosferatu görbe hátának és fejének íve megegyezik az egymáson lévő boltívekével, Hutter pedig széttárt karjaival szintén a boltívek ívét ismétli

A rendező nem sajnált direkt, horrorisztikus képeket is alkalmazni: míg a későbbi Draculában (1931, Lugosi Bélával) nem látjuk sosem a gróf koporsóját, itt ez adja az egyik legerősebb jelenet alapját. Míg az 1931-es műben a Brémába érkező hajóra lépve a kamera megmutatja a halott első tiszt kormányrúdról lógó kezének árnyékát, a Nosferatuban az első tiszt arcát kapjuk nagytotálban. A legfontosabb különbség mégis az, hogy míg Lugosi Béla egy régi vágású úriemberként jelenik meg, Max Schreck Orlok gróf szerepében pedig egy igazán rémisztő, horrorisztikus szörnyet formál meg. A denevérszerű fülek, a megnagyobbított orr, valamint a feketével kiemelt szemek a modern emberre sincsenek semleges hatással.

Több ügyes trükköt vetett be a rendező annak érdekében, hogy érzékeltesse Orlok gróf természetfeletti képességeit. Ezek közül a legjobb példa a Hutterért gyorsított felvételen érkező kocsi, valamint amikor a gróf a saját koporsóját hóna alá csapva végigkommandózik az éjszaka közepén Bréma utcáin.

A film fekete-fehér és színezett verzióban (utóbbi nem az eredeti zenekísérettel) is szabadon elérhető az Interneten.

A történet:

Az ingatlankereskedő Knock elküldi Huttert, fiatal segédjét a távoli Erdély egyik falvába, hogy az ott élő gróf, Orlok brémai ingatlanvásárlását nyélbe üssék. A kis faluba érkezve a fogadóban elköltött vacsora után kicsúszik a száján, hogy a grófhoz tart. A babonás falubeliek ezt hallva minden létező módon próbálják Huttert eltántorítani szándékától, de természetesen sikertelenül. Sikerül egy kocsist bérelnie, aki azonban az út felénél, “a gonosz birodalmának határánál” nem szándékozik tovább menni. Érkezik azonban érte hirtelen a kastély felől egy gyorshajtást nem megvető furcsa kocsis, aki tovább viszi.

A hegy tetején fekvő kastélyba érve Orlok vacsorával várja, de az olyan fránya evőeszközök, mint a kés, kifognak szegény Hutteren, így sikeresen megvágja az ujját. A gróf nem egészen természetes módon reagál a vérző ujjra, mondhatjuk, hogy egészen pontosan utánozza Bud Spencer chilis babra vetett éhes tekintetét. Később egyre furcsább és érthetetlenebb dolgokat művel, a fiatal segéd pedig a kastélyban folytatott felfedezőútja alkalmával meglátja a grófot földdel tömött koporsójában pihenni. Rájön, hogy Orlok csak saját elátkozott földje közvetlen közelében képes élni, így halálra rémülve hazaszökik ifjú feleségéhez Brémába. A gróf azonban követi őt oda, hiszen egyszer látott egy fotót a férfi feleségéről, és elég kedves véleménnyel volt róla:

A gróf néhány földdel teli koporsót küld hajóval Brémába. A legénység tagjainak várható élettartama azonban az utazás után nem sokkal meredeken elkezd csökkenni. Az utolsó néhány ember megpróbál fényt deríteni társaik rejtélyes halálára. Kinyitnak néhány koporsót, de csak földet, valamint patkányokat találnak bennük. Az egyikben azonban természetesen Orlok fekszik, aki megöli az utolsó embereket is.

Hutter felesége, Ellen talál egy vámpírokról szóló könyvet, ami szerint egy tiszta szívű lány ölheti csak meg a vámpírt. Le kell foglalnia az első kakaskukorékolásig, az ébredő nap fénye pedig elintézi a piszkos munkát. Így is történik, Orlok reggel békésen eltűnik ebből a világból.