Lehúzhatjuk magunkat a vécén?

Azzal, hogy élsz a határaidat tágítod. Fölkelsz egy nap és a most már elmúlt, a pergő homokpercek időről időre biztosítanak arról, hogy mitől távolodsz. Amint leteszed a lábadat a hideg padlóra tudod, már semmi nem lesz ugyanolyan, mint azelőtt.

Nem kell technokratának lenni ahhoz, hogy belássuk: elménk különféle meghosszabbításai önálló életre keltek. Memóriánkat (memóriáinkat?) kívülre helyeztük, határidőnaplónkban kutatunk, ha a múlt hét egy napjára akarunk visszaemlékezni. És hol van már ez attól, amikor kisiskolásként hazaérve édesanyánk rákérdezett arra, hogy ma mi volt az ebéd a suliban. Ugye, már akkor is nehéz volt visszagondolni.

Minden ugyanaz másképpen, azaz minden ami történik kevéssé írható le különféle eszközökkel a végtelenségig. Az események sematizálódnak, kódolhatóakká válnak, napjainkban szabályszerűségeket, életünkben rítusokat, döntéseinkben utólag fölfedezhető logikát találunk. Mégis minden ugyanaz, a most szintjén. A jelen különlegességeiből így – a jövőből visszatekintve – egyszerű események lesznek, jegyzetek egy notepadon, macskakaparás a fáradt kézzel lustán előhúzott naptárban.

Az élettörténet ily módon való átformálása (kódolása) virtuális lényekké, androidokká tehet. Akiből csak a hús az, ami létező (meg a testi szükségletek), a többi egyszerű plusz applikáció, amiről vagy tudomást veszünk, vagy úgy teszünk, mintha önálló, saját döntésünk miatt lenne „a miénk”. Ilyen például a divat, a különböző new age kultuszoknak való fejhajtás vagy a tömegvélemény sajáttá tételének mértéke. Ebből adódóan szomorúan vonhatjuk le a következtetést: az ízlésalakítás, a külső „appok” telepítése utáni ember a 21. század androidja.

Az Olvasók és az olvasók – ember és gép a valóság 2.0-ban

A fenti kiterjesztettség mára teljes körű lett – s ez nem meglepő. Az élet majd’ minden szeglete szép lassan digitalizálásra kerül, hogy ezt korlátozzák vagy sem, lényegtelen. Az egész csak idő kérdése, siránkozni rajta felesleges. Viszont mindig szembenézhetünk magunkkal, ha akarunk még egyáltalán.

Szomorú dolog, hogy kihalóban van a kézírás, mert ez bizony közelebb röpít az identitásvesztés lázálmának beteljesüléséhez. Lehetünk jól programozott gépek, vagy gyatrán összerakott konfigurációk, egy hatalmas, ember által át nem látható hálózatban.

De tehetünk mást is. Kollégám cikkére reagálva annyit tennék hozzá a digitális vs. valódi világhoz, hogy a kereslet-kínálat szédítő bűvköre az, amitől ha függetlenedni tudunk, lazulhat a mátrix anyaméhének visszatartása. Születésünk pillanatában elveszhetünk ugyan, de én élve szeretnék meghalni.

Választás kérdése a cyber világban való részvét. Ne higgyük el, amit a média sugall: nem vagyunk gépek. Könnyű konstatálni a technika újításait mint életünk könnyebbé tételét, azonban az ettől való függés olyan dolog, amivel föl lehet számolni, s amivel együtt lehet úgy élni, hogy lényegünk (föltéve persze ha van olyanunk) nem esik áldozatul a mindennapok bódító illúziójának. Mert valóban elbódít, hogy minden csak egy (digitálisan meghosszabbított) karnyújtásnyira van. Hallgathatok zenét, nézhetek filmet, beszélgethetek azzal, akivel akarok (ha visszajelöl facebookon). De ugyanígy manipulálhatok is bárkit azzal, hogy miket osztok meg magamról ebben a valóság 2.0-ban. A képek, amiket feltöltök, az aranyköpések, amikkel teleböfögöm mások üzenőfalát, az időzített lájkok, a reflexszerű emotikonok, amiket küldök (szmájli, miközben nem is mosolygok stb.) mind mind saját választásom eredményei, azaz tehetem azt, hogy nem teszem.

Miután ráébredünk saját irányítottságunkra, a rendszert könnyedén maga ellen fordíthatjuk, ahogyan eddig a rendszer fordított minket saját magunk ellen. Jósolhatunk előre a digitális tartalmak fölváltotta adatok (pl. kézírás, papír alapú könyv) elveszéséről, temethetjük a könyvnyomtatást, továbbmegyek: a kultúrát. Viszont ha ezt tesszük, elfelejtjük a lényeget: a régi értékek ravatalánál bizony mi vagyunk az álruhás hóhérok.

Használhatunk kütyüket, olvashatunk ebook olvasón, beírhatjuk életünket az internetbe,választhatjuk a kapcsolatainkat pótló „helyettesítéseket” facebookon, de fontos észbe vésni: ez saját döntésünk. Ahogy a gépeket is létrehoztuk, úgy kultúránkat is lerombolhatjuk, de csak ha akarjuk.

Ha van akár csak egy dolog, amivel nem értünk egyet, akkor nem kötelező azt csinálni. Különben meg ne sírjunk, mint a fürdős kurvák. Emberek lennénk, vagy mifene.