Bizony, már-már szimbiózisban élünk a telefonunkkal vagy számítógépünkkel, azok gondolkodnak helyettünk, rajtuk tároljuk azokat az adatokat, amiket nekünk kellene megjegyezni. Régen persze más volt a helyzet, sőt, a ma embere elképed azon mikre voltak képesek elődeink az IPhone előtt. Az ókori görög énekesek betéve tudták az egész Iliászt (több órás mű) és sok más hasonló terjedelmű költeményt.

Ma a legtöbben nemhogy a Múzsák énekét nem tudják az eszükbe vésni, de arra sem képesek rávenni magukat, hogy egyszer elolvassák az Iliászt. Ez is mutatja, hogy mennyire gyengült az emberek felfogóképessége. Az angol hadifoglyok verseket tanítottak egymásnak, hogy a raboskodás alatt mentálisan épek maradjanak, ne tompuljanak el. A ma embere sokszor a legjobb barátainak sem tudja fejből a telefonszámát. Szégyen, mennyire elpazaroljuk az elménk kapacitását!

Az emlékezőképesség hanyatlását az írás elterjedése indította el. Platón, a görög filozófus, korának „celebje” elég ellenségesen viszonyult az íráshoz. Szerinte az írás csak arra emlékeztet, amit úgyis tudunk. Ráadásul így méginkább felejtünk, mert nem tanulunk meg rendesen emlékezni. A digitalizáció, a számítógépek és egyéb kütyük elterjedése pedig csak olaj volt a tűzre.

Ma már az emlékeinket nem a fejünkben tároljuk, hanem fénykép formájában egy merevlemezen. Gondolom, mindenkinek megvan a kép, ahogy Apu a Balaton partján kamerával a kezében filmrendezőket megszégyenítő módon ugráltatja kicsiny családját, hogy megkonstruálja az 1000. naplementés családi fotót. Hajdanán az emberek ezt úgy oldották meg, hogy leültek egy padra, és mélyen magukba szívták a látványt. Az ilyen élmény személyes és egyben egyedi is, nem számít, hány naplementét láttunk addig.

Bele se gondolunk, mekkora mennyiségű személyes emlékünk csücsül valamilyen formában a pendrive-on. Képek, zenék, dokumentumok, címek és egyéb hasznos-haszontalan adat. Egy egész élet. És ennek az átcsoportosításnak súlyát akkor érezzük csak igazán, ha a tárolónk elveszik vagy elromlik. Ekkor döbbenünk csak rá, hogy a nyaralásról készült fotók nélkül már nem tudjuk felidézni magunkban azt a sokadik naplementét. A felületes emlékek összeolvadnak, és egy nagy ködös emlék-egyveleget alkotnak, amiből alig tudunk kihalász néhány kiemelkedő eseményt.

Ezért vagyunk mi kiborgok. Beolajozott gépként mentjük el életünk történéseit egy külső tárolóra, felcímkézzük, besoroljuk a többi közé, hogy amikor szükségünk van rá, könnyen megtaláljuk. De ez a tároló nem a fejünkben van, hanem tőlünk független. Egy emléket elfelejteni és egy pendrive-ot elhagyni nem ugyanaz. Amit elfelejtünk az egy váratlan pillanatban eszünkbe juthat, de egy pendrive nem terem csak úgy asztalunkon.

Az internetre feltöltött tudás sincs biztonságban. Sokan úgy vannak vele, hogy kár megjegyezni mi a hivatalos nyelv Brazíliában, vagy hogyan kell rántást készíteni a főzelékhez, mert úgyis „rágúglizok”. De ha az internet egy szép napon elszáll, az emberek ott maradnak mindenféle hasznos hétköznapi tudás nélkül, emlék nélküli üres héjként, gondolkodásra képtelen kiborgokként.