Ha ez a félelem a józan logika határain belül marad, akkor nem több állandó készenlétnél, ha eltávolodik a racionalitástól, akkor már üldözési mániáról beszélhetünk. A paranoid személynek pedig nem szükségesek tények, mindig és mindenkiben meglátja az ellenséget, mindenhol és minden mögött összeesküvőket gyanít. Isten hozott Magyarországon!

A hatalomnak persze mindig jól jön az ellenség (az ellenfél kifejezés túl tisztességesnek tűnik). Ez alapesetben, a hazai viszonyokat szemlélve a kormány és az ellenzék viszonyában valósul meg. A felek kölcsönösen okolják a másikat azért, ami éppen van. Az egyik azt mondja, nem tudtok felelni az aktuális problémákra, a másik azt, ha ti nem csesztetek volna el mindent, akkor nem léteznének azok a problémák. Ezt már volt időnk megszokni. Ez a civódás önmagában még nem lenne annyira kártékony, mintha egy idő után már semmi más nem marad, csak a vádaskodás: mint az önfelmentő, mindig mindenről valaki más tehet (míg én, illetve mi természetesen semmiről)!

Sokáig megvoltam győződve arról, hogy legyen bármennyire demagóg és pitiáner, a külső ellenség folyamatos okolása csak egy olcsó, de annál hatékonyabb trükk arra, hogy saját hibáit ne kelljen felvállalnia a kormánynak, illetve, hogy egybe tudja tartani választóseregét, legalábbis annak legkeményebb magját, az üldözési mánia, bár egyértelműen megjelenik, csak másodlagos.

A FIDESZ-nek és támogatóinak a propaganda szerint előbb a hazai ellenzéktől, aztán a nagy és láthatatlan külföldi összeesküvőktől kellett rettegnie, egy ideje már ott tartunk, hogy titkos belső ellenzék szövi félelmetes terveit a miniszterelnök ellen. Neveket nem lehet tudni, de nem is kell, a megfoghatatlan félelem, rettegés összekovácsolja a hűséges katonákat, miközben mindenki kétszer megfontolja majd ezután, hogy kinek és mit mond, mindenki kétszer jobban fog figyelni arra, hogy ki, mit és miért mond neki. Mindenki mindenkit megfigyel, a paranoia pedig legrosszabb esetben ámokfutásba csap át, de ha ez nem is történne meg, az állandó rettegés fokozatosan felzabál mindent, a párton belül és kívül egyaránt. A XX. században sajnos többször is volt példa ilyesmire.

A valóságtól egyre távolabbra kerül a hatalmat gyakorló személy és holdudvara, saját rögeszméikhez pedig egyre közelebb. Kettős dolog ez, egyfelől Orbán biztosan utálja a félelmet, amit valós fenyegetésként él meg.

Ugyanakkor a propaganda szintjén nagyon is szüksége van az ellenségekkel való riogatásra a kormánynak, hiszen nem hagyhatják, hogy úgy tűnjön a mellettük kitartó szavazóiknak, hogy ellenségek és összeesküvések nélkül, egymagukban is sikerült volna elérniük, hogy az ország ne haladjon előre semennyit se. Így maradnak a nagy szavak, a kinyilatkoztatott, de nem létező sikerek meg a félelem, hogyha elfogynak a külső és belső ellenségek önmagukkal kell majd, hogy szembenézzenek. És mi lesz, ha tényleg jön majd valaki, aki magának követeli a miniszterelnöki széket, akár a párton belül, akár a párton kívül?

Vigyázzatok, mindkét szemem rajtatok tartom!

Zárásul egy részlet Gerlóczy Ferenc Hatalom és személyiség – A nagyság rugói cikkéből (HVG, 1999. szeptember 1.)