A Facebook egyik nagy előnye egyben az egyik nagy hátránya is, nevezetesen az, hogy minden titkunk napvilágot lát ismerőseink előtt. Ugyanis olyan emberekről is kaphatunk adatokat, akik nem is regisztráltak, vagy olyan adatokat is találhatunk magunkról, amit nem is hinnénk. Ha kitartóak vagyunk, ismerőseik képei között, vagy bejegyzéseiben bárkinek megismerhetjük a cselekedeteit annak tudta nélkül. És valljuk be, vagyunk olyan kíváncsiak, ha meglátunk valakit (aki mondjuk tetszik nekünk), végigböngésszük az adatlapját, megnézzük a képeit – részt kérünk az életéből.

Szokások máshol

A tengerentúlon sok fiatal már éppen ezen hatások miatt fordít hátat a közösségi médiák fejedelmének. Azaz nincs szüksége arra, hogy megismerjék életének minden pillanatát. Lehet, hogy az oldal miatt szorosabb emberi kapcsolatok épülnek ki, hiszen ismerőseink életéből egy kis szelet a miénk lesz. Jó, hogy nem tudunk meg róluk mindent, minden egyes napjuk minden egyes percét sose fogjuk megismerni, de a főbb dolgokról tudomást szerzünk automatikusan. Mi a hatása? Ellaposodik az emberi kommunikáció. Mivel azonnal látjuk, munkatársunk Olaszországba süttette a hasát, már nem hírértékű később, amikor mesélni akar róla. Vagy látjuk a képet a család legifjabb tagjáról a születése után fél napon belül, nem égnek a vonalak, hogy „Képzeld, megérkezett!”. Nem hívjuk fel barátainkat, úgyis tudunk mindent, látjuk a képeiket, olvassuk az állapotfrissítéseket. Tudjuk, ki mikor kelt fel, mikor feküdt le, mit evett, mit ivott. Sarkos példa, de nagyon sokan életük legintimebb pillanataiba is betekintést engednek. És felmerül a kérdés: KIT ÉRDEKEL?

Mivel mindenkiről tudunk mindent, ritkulnak a személyes találkozások, hiszen sokkal egyszerűbb egy chatablakba beírni a mondandónkat címszavakban és megtűzdelve rövidítésekkel (mi a különbség a „vok” és a „vagyok” között? – csak az agy), mint felemelni a hátsó felünket és összefutni barátainkkal. Társasági életet élünk… társaság nélkül.

És valóban megtörténik. Saját példával élve, van egy nagyon jó barátom, akivel naponta találkoztam délelőtt, de még délután is beszélgettünk, „hála” Zuckerbergnek. Egyik nap nem volt internetkapcsolat – falun még előfordul az ilyesmi – és felhívtam. Az eredmény? Közel két órás beszélgetés szinte mindenről. Ezzel szembe a kérdés megválaszolása két mondatban az interneten? Nem éri meg.

Lassul a feltörekvés

A Facebook nem egy kis oldal, csaknem 800 millió regisztrált tagja van. A növekedés azonban lassulni látszik, tavaly már csak 10 százalékkal emelkedett az oldal látogatók száma, míg az előtte lévő évben (2010) még 56 százalékkal. Az oldalnak nem is ez a fő gondja, hanem hogy folyamatosan tudjon újat mutatni. Hiszen egy idő után a szél elfújja a szolgáltatások újdonságának varázsporát, és tisztán kezdünk látni. Nem biztos, hogy ez a legjobb ami történhet velünk az életben.

Sok Amerikai szerint az oldalon pont az zajlik, amire nincs szükségünk. Virtuális katyvasz, ami igazából manapság már csak a hirdetőknek jelent hatalmas piacot, emlékezzünk csak a mi az indián neved nevű alkalmazásra, vagy a többire. Hackerek és médiacápák vették át a hatalmat az oldal felett.

Kell ez nekünk?

Igen, kell. És miért? Előre is elnézést kérek, de azért, mert pont olyan, mint mi vagyunk. Felszínes és egyszerű. Mindent tudunk mindenkiről, és mégse tudunk senkiről semmit – köszönhetően az online létnek. Van egy „Facebook generáció”, akik folyamatosan fent fogják tartani a felszínen, míg végül oda nem jut, mint a myVip (magyar oldal volt): jobbára egyéjszakás alkalmat keresők használják. Valamikor meg az volt a csoda, csak a csillagot lelőtte egy Amerikai rakéta.

A véleményemet írtam le. Nyilván lehet vele vitatkozni, egyet nem érteni, de azért szálljunk magunkba. Hány olyan barátunk vagy rokonunk van, akinek azért nem hallottuk a hangját már egy hete, mert inkább online beszélünk vele? Hány olyan ismerősünk van, akit inkább megnézünk képen, mint találkozunk vele élőben? Hány emberrel beszélünk inkább a billentyűket ütögetve, mint rászánnánk egy kis időt (és persze pénzt) és felhívnánk? Elvégre többre becsülendő fél óra meghitt baráti beszélgetés mint két óra billentyűzet püfölés.

Elkényelmesedtünk, nyilván ez is egy megoldás. De most, kapcsoljuk ki a gépet, csukjuk be a szemünket, és hívjuk fel az első embert, aki eszünkbe jut. Örülni fog neki…