Az 1920-as évek közepén egy Herman Sörgel nevű német építész mert nagyot álmodni, s kidolgozta egy új kontinens, Atlantropa terveit. Az új földrész Európa és Afrika egyesítésével, valamint a Földközi-tenger egy részének kiszárításával jött volna létre.

A terv megvalósításához Sörgel két főgátat tervezett felhúzni. Egyet a Gibraltári-szorosban, egyet pedig Gallipoli-félszigetnél. Az előbbivel az Atlanti-óceánt, utóbbival pedig a Márvány-tengert, s ezáltal a Fekete-tengert szigetelte volna el a Földközi-tengertől. Ezzel megszűnt volna a Földközi-tenger természetes vízutánpótlása, s annak vízszintje a gátak révén mesterségesen szabályozható lett volna.

Sörgel elképzelése az volt, hogy a gátakkal elzárt Földközi-tenger vízszintjét néhány évtized alatt mintegy 200 méternyivel lecsökkenti, s ezáltal összesen mintegy 600 000 négyzetkilométernyi új szárazföldet, az ő szavaival élve „életteret” hoz létre.

Az Adriai-tenger például teljesen kiszáradt volna, helyét termőföldek vették volna át. (Velencét egy lovagias gesztussal azért egy külön köré felépített gátrendszerrel megkímélték volna a kiszáradástól.) A Szicíliát az Appennini-félszigettől elválasztó Messinai-szoros szintén szárazra került volna.

Már a Gallipoli-félszigethez tervezett gát is igazán impozáns, azonban az igazi gigász a Gibraltári-szorosba tervezett komplexum a maga 35 kilométeres hosszúságával és 600 méteres szélességével. A gátak egyébként azon túl, hogy a rajtuk futó autópályák és vasútvonalak révén összekötötték volna a két kontinenst, egyúttal vízerőműként is szolgáltak volna.

A Gibraltár-erőmű teljesítményét mintegy 110 000 MW-osra tervezte Sörgel. Csak összehasonlításképpen: ez 55 darab Paksi Atomerőmű teljesítményével egyenlő. Egyes források azt is megemlítik, hogy később – modernebb turbinák alkalmazásával – az erőművet elméletileg bővíteni lehetett volna akár 365 000 MW-os teljesítményre is. (Ez mintegy 180 Paksnak felel meg.)

Sörgel tervei között szerepelt később olyan elképzelés is, amely szerint a tenger szintjének lecsökkentését követően még egy óriásgátat felhúztak volna, mégpedig – a vízszintcsökkenés következtében az olasz csizmával már összefüggő szárazföldet képező – Szicília, valamint Tunézia között. Így a Földközi-tengerben létrejött volna egy nyugati és egy még annál is alacsonyabb vízszintű keleti meder.

A Szicília és Tunézia közötti erőmű további elektromos energiát szolgáltathatott volna. Ha ehhez még hozzáadjuk a Gibraltár- valamint a Gallipoli-erőművel kinyert energiaennyiséget, könnyedén beláthatjuk, hogy az Atlantropa-terv megvalósulásával a szinte korlátlan mennyiségben rendelkezésre álló, kiapadhatatlan, olcsó megújuló energia korszaka köszöntött volna be Európa és a hozzá csatolt Afrika számára.

Persze nem egyből, hiszen a terv kivitelezését Sörgel kereken 1 évszázad alatt képzelte véghezvinni. Csak a Gibraltári-szorosban zajló építkezéseken 1 millió építőmunkás 5 milliárd köbméter földet mozgatott volna meg, és csak ennek a gátnak a felhúzása évtizedeket vett volna igénybe.

Arra is született elképzelés, hogy az erőművek által megtermelt elektromos energia egy részét arra használják fel, hogy átemelő művek segítségével Földközi-tengerből csatornákon keresztül a Szaharába juttassanak vizet, és ezáltal a sivatagban nagy kiterjedésű mesterséges tavakat hozzanak létre, amelyek révén a Szahara egy jelentős hányadát művelhetővé tudták volna tenni. Újabb termőterületeket nyerve ezáltal.

Szerepelt a tervekben az is, hogy visszahúzódó Földközi-tenger révén felszabaduló partszakaszokon új part menti városok létesüljenek, hiszen az olyan kikötővárosoknak mint Marseille, Nápoly, vagy éppen Genova megszűnt volna a közvetlen összeköttetésük a tengerrel. Ezeket az új, futurisztikus nagyvárosokat a Sörgel elképzeléseihez időközben csatlakozó építészek tervezték meg. Az egyik ilyen megálmodott megapolisz a lenti képen látható Új-Genova.

Az elképzelések szerint az amúgy is monumentális Gibraltár-gátat megkoronázták volna még egy „laza” 400 méter magas felhőkarcolóval is.

Amikor Sörgel és társai publikálták elképzeléseiket Atlantropáról, azok egyből bejárták a világsajtót. Sokan, főleg az észak-európai országok támogatták a terveket. S Atlantropa ötlete egészen a 30-as évek közepéig nagy népszerűségnek örvendett.

Azt követően azonban csökkent az iránta való érdeklődés. Ami két dolognak volt betudható. Az egyik az, hogy 1936-ban a Bavaria filmstúdió bemutatta az Ein Meer Versinkt című filmjét. Amelyben tudósok és mérnökök találkoznak, hogy megvitassák egy a Sörgel terveihez hasonló óriási Gibraltár-gát ötletét. A filmben aztán arra a következtetésre jutnak, hogy ha a gát megépülne, azt az ellenség bármikor felrobbanthatná, óriási katasztrófát okozva ezzel.

A film pesszimista, már-már ellenpropagandisztikus hangvétele következtében csökkent az Atlantropa-terv népszerűsége a közvélemény körében. Ami azonban végképp ’gátat’ szabott annak, hogy Sörgel megtegye az első lépéseket elképzelései megvalósításához, az az volt, hogy a Harmadik Birodalom „fura urai” máshogy képzelték el az élettér bővítését.

Ők nem a Földközi-tenger, hanem kelet felé kívántak terjeszkedni. Mindemellett mégis érdekes, hogy Sörgel igazán monumentális tervére ügyet sem vetett a többek között amúgy óriásvonatokkal és Welthauptstadt Germaniával álmodó, „egy cseppet” megalomán Hitler.

A náci uralom alatt Sörgelt többször is vegzálták, és rendszeres házkutatásokat tartottak nála, s úgy tűnt, hogy az Atlantropa-tervnek végleg leáldozott. Azonban amikor véget ért a II. világháború a szövetségesek egyes katonai vezetői komolyan érdeklődni kezdtek Sörgel ötlete iránt.

Akkoriban a szövetségesek még úgy vélték, hogy Atlantropa jól ellensúlyozhatná a keleten egyre erősebb Szovjet befolyást. Később azonban a költségek eltántorították őket a kivitelezéstől.

1952-ben aztán egy, a Müncheni Egyetemen tartott Atlantropa-előadásáról hazafelé bicikliző Sörgelt a nyílegyenes, jól kivilágított utcán egy autó halálra gázolta. A kocsi sofőrjét soha nem találták meg. Atlantropa ötlete a feledés homályába merült…