Adjon Isten Schmitt Pálnak csakis olyan ellenségeket, mint az ismert műsorvezető, akkor ezer évig is elélhet, ha csak bele nem pusztul a tulajdon szégyenletébe. A vádaskodókról meg nagyon sokat nem lehet mondani – kétségbeejtő a helyzetük, szakmai jövőjük már nem is bizonytalan… ha egyszer véget ér ez a politikai korszak, nem lesz olyan sajtóorgánum, ahol akár csak hirdetésszervezőnek vagy irodaszolgának alkalmaznák őket. Szóval minden erejükkel kapaszkodniuk kell a mostani íróasztalukba, kerül, amibe kerül.

Akár még denunciálásba is. De miről van szó? Dióhéjban: Bolgár bátyánkhoz bételefonált egy őrült, előadott egy zavaros összeesküvés-elméletet arról, hogy Schmittet csak a koporsó mentheti meg a szégyentől, és a kormány nem lesz rest beléfektetni – na, valahol itt zárta rövidre a beszélgetést a műsorvezető és vett kurta, nem túl érzelmes búcsút a futóbolondtól. Azt tudjuk, hogy a modern kor átka, miszerint minden hülye telefonhoz juthat. Tényleg orvosi vizsgálathoz kéne kötni a mobil birtoklását, de amint azt minden interaktív műsor, blog, lap szerkesztője tudja, nincs így. Hülyékkel tele a padlás, nincs nap, hogy ne találkoznának tízen földönkívüliekkel, és nincs hét, hogy legalább ketten rá ne jönnének, ki ölte meg Kennedyt. Ők ilyenek, békén kell őket hagyni, csak nyilvánosságot ne kapjanak. Igen ám, de nem azzal kezdik a mondókájukat, hogy: „Kérem szépen, én elmebeteg vagyok”. Akkor derül ki, amikor már benne vannak a vastagjában. Szóval, a kiszűrésük lehetetlen. Korai előfutáruk volt a hetvenes évek elején az, aki a „Játék és muzsika tíz percben” című vetélkedőben követelte, hogy azonnal beszélhessen Kádár Jánossal. De előzőleg még helyes választ adott a kvízkérdésekre! Szóval, a bolond nem hülye.

Hibázott-e Bolgár? Ez merőben szakmai kérdés és újságírói mentalitás, munkamódszer kérdése. Ha ugyanis valaki vállalja, hogy közvetíti a nagy nyilvánosság véleményét, igaz ugyan, hogy nagyon népszerű lehet, de csak akkor, ha nem osztogat körmösöket a rosszul viselkedő nebulóknak. Az más kérdés, hogy Bolgár György egy álnaiv modort választott a nyulak bokrokból való kiugratásához, és ez sokakat irritál, méghozzá jogosan – hagyja, hogy mondják a magukét, nem érti, nem érti, egyre tüzetesebben magyarázzák neki a kétszerkettőt, egyszer csak bevallják azt is, hogy ők fojtották meg a szomszéd Micikét is a gangon – na, akkor a moderátor lecsap, mint az Intruder, és kiderül, hogy kicsit sem buta vagy értetlen. A módszer nem rossz, de hátránya, hogy az „áldozat” becsapva érzi magát a végén, az értelmesebb hallgató vagy kolléga meg átlát a szitán és előre meg tudja mondani, mi lesz a végső kérdés, olyan öt perc múlva, a vallatás végén. Emiatt nem kedvelik sokan Bolgár Györgyöt, emiatt tartják egyesek álszentnek, ugyanakkor emiatt lett belőle „drága Bolgár úr” – hát kérem, lehet szeretni vagy nem szeretni, végül is teszi a dolgát, ráadásul elég jól. E sorok írója másként látna hozzá, de az is igaz, hogy tizedannyian nem telefonálnának hozzá.

A provokációt nem lehetett kivédeni, ha egyáltalán provokáció volt, és nem szimpla őrület. És lámcsak, lámcsak a rádióállomás fölött már amúgy is keringő kondorkeselyűk már alább is ereszkedtek, már be is esett két ügybuzgó, hazafias feljelentés Szalay Annamária és az NMHH postaládájába, már rohannak a stréberek, hátha leesik egy-két piros vagy narancs pont. Igaz, azt a Fidesz-vezetés bebizonyította már egyszer, hogy nincs semmi, amitől jobban rettegne, mint a merénylet. Frei Tamásnak elég volt egy hipotetikus kérdést feltenni egy moszkvai munkanélküli boltossegédnek, máris lehetetlenné tették szakmailag, emberileg, és csak azért nem száműzték államellenes összeesküvés miatt, mert ment ő magától is. Igen, a fiúk nagyon érzékenyek a „merénylet” szóra és a felségsértésekre is. Azzal meg Juszt Lászlót vádolták meg annak idején – persze, hivatalosan csak államtitoksértésről volt szó. De tény, hogy a hajtóvadászatot bármikor megindítják bármely publicista ellen, bármikor eloldozzák a kopókat, ha elhangzik a varázsszó: „gyilkosság”. Oroszlánszívű Richárd és Barbarossa Frigyes együtt nem tartottak ennyire az asszaszinoktól pedig akkoriban és ott azok még léteztek is.

És hogy most mi lesz? Normális körülmények között semmi sem történne. Így alakult, senki nem tehet arról, mekkora vadszamarakkal hozza össze a sors. Reálisan ellenben jó, ha nem kezd bősz nyomozásba a terrorellenes szolgálat, és nem tiltják be a színházakban a Shakespeare-darabokat. Mert azok, kérem, igen felforgatóak. Nem elég, hogy tele vannak királygyilkosságokkal, de a Iulius Caesarban még a Haza Atyját, a hatalmas consult is megölik! Márpedig a consul mai fogalmak szerint nem volt más, mint a római miniszterelnök. Igaz ugyan, hogy Brutus és Cassius nem sokáig örülhettek a kétes eszközökkel kivívott, vagy inkább kidöfködött szabadságnak – de bölcs színigazgató az idei évadban akkor is kerülni fogja az avoni hattyú darabjait.

Olyan a magyar sajtóban a politikai gyilkosság, mint a régi magyar nyelvben a medve – nem mondjuk ki a nevét. Akkor hátha nincs.

Különben – tényleg nincs és nem is lesz. Nem olyan a helyzet, nem olyan a nép. Nem vagyunk mi gyilkosok.

Mennyivel szebben hangzik egy választási vereség… vagy azt is tilos elképzelni?

Szele Tamás