A farsangolás avval kezdődött, hogy elterjedt, méghozzá mindezidáig ismeretlen forrásokból: a kormány zárolni kívánja a magánszemélyek bankbetéteit. Ezt azután maga a miniszterelnök cáfolta, és a józan paraszti ész azt súgja, most az egyszer, kivételesen nem is ferdítette el a tényeket. Mert tessék gondolkodni. A zárolt magánbetétekből igencsak mérsékelt összeget lehetne lecsapolni, mármint ahhoz képest, amennyire a valóságban is szükség lenne, ráadásul az ide-oda, de inkább lefelé ingadozó forintban. Nem érné meg a lehetséges következményeket az intézkedés.

Ugyanis azzal járna, hogy az országnak az a része, amely nem építőipari vagy mezőgazdasági idénymunkából él, és emiatt nem készpénzben kapja a bérét, zsebbe – mellesleg, ezeknek a tevékenységeknek most nincs is szezonja – egyszerűen még a béréhez, fizetéséhez sem férhetne hozzá! Megnéznénk magunknak azt a kormányszóvivőt, amelyik hajlandó lenne kiállni a kamerák elé, és közölni ezt az apróságot a magyar néppel. (Mellesleg, nem lenne csoda, ha Szijjártó még ezt is megtenné…) A folyományok beláthatatlanok lennének, de nem tévedünk nagyot, ha figyelembe véve a közhangulatot, feltételezzük, hogy komoly kár esne ingó és ingatlan vagyonban éppúgy, mint netán egyesek testi épségében is. Szóval, kizárt, hogy ekkora kockázatot vállaljon a kormány, légyen akármilyen is, ennyire minimális haszon érdekében. Másfelől, az ellenzéknek sem érdeke a rémhír terjesztése, sőt, szemmel láthatóan ők sem tudják hová tenni – de akkor honnét származik? Mert a bankpánik gerjesztése sokaknak érdekében állhat, jobbról-balról-középről egyaránt, és Magyarországon, ahol nemzeti sport a rémpletyka, ennek sosem volt akadálya. Nálunk nem kell ellenőrizni egy rossz hírt, elég, ha továbbadja a derék honpolgár – jusson eszünkbe a decens kis óvónő, aki riadóztatta a fél országot, mert tudtával felrobbant a paksi erőmű, aztán amikor a bíróság megkérdezte, hogy mégis, honnét vette az értesülést, szemrebbenés nélkül válaszolta, hogy a nagycsoportban beszélték a gyermekek.

Azok meg csak nem hazudnak. Még az a feltételezés látszik esetünkben a legvalószínűbbnek, hogy egy szigorúan titkos kormányülésen felmerülhetett az elképzelés (ahogy annak idején a kínaiak betelepítése az Alföldre), amit elvetettek ugyan, de azért titkos a kormányülés, hogy minden női fodrász értesüljön arról, mi hangzik el ott. Az a lényeg, hogy nem kell zárolni a lakossági forintbetéteket ahhoz, hogy hajítófát se érjenek, elég, ha a kormány töretlenül folytatja a gazdasági szabadságharcot, és nem is lesz érdemes kivenni a pénzt. Maximum, ha gyufát akarunk venni a tízéves megtakarításunkból.

Hanem miniszterelnökünk meglepő észrevételeket tett egy interjúban, meglepőeket és nehezen védhetőeket, méghozzá a sajtóelmélet terén. Mondott ő mást is, szépet és sokat, de hadd figyelmezzünk most arra a kijelentésére, miszerint az újságcikkek mindig csak egyetlen ember véleményét tükrözik, nevezetesen a szerzőjükét, márpedig az internet-forradalom óta már módunkban áll egyszerre akár több ezer ember nézeteit is megismerni. Töprengjük el ezen a korszakalkotó kijelentésen. Először is: persze, hogy minden írás a szerzője véleményét tükrözi, másét nem. Kivéve, ha diktáltak neki, de az más eset. Amint az is más, ha evvel a véleménnyel azután sokan, vagy kevesen, de egyetértenek. Kollektívan, esetleg pártméretekben nehéz lenne megírni bármit is, de mesebelien nagy baromság sülne ki belőle. És hát addig örüljenek a politikusok, amíg nem úgy kezdődik egy írás, hogy: „Mit kíván a magyar nemzet…” de még azt is – elvben – szignálnia kellett volna a szerkesztőbizottságnak. A következő az, hogy egy ember véleménye mindig csak egy emberé, tehát nem sokat számít. Magvas egy kijelentés.

Például, hogy mást ne említsünk, élt valamikor Springfieldben egy izgága ügyvéd, valami Lincoln Ábrahám, aki állandóan hangoztatta abbéli véleményét, hogy rühelli a rabszolgaságot. Az is csupán egy vélemény volt, bár igen sokan értettek vele egyet, mígnem meg is szűnt a hajdani Dél patinás társadalmi intézménye, némi lövöldözés közepette. Sőt, itt, Magyarországon is élt valaki, akinek az volt a véleménye, hogy ő lenne az ideális miniszterelnök – az is csak egy vélemény volt, míg sokan el nem hitték. És az, hogy sok ezer ember nézeteit ismerhetjük meg egyszerre? Attól függ, kikét, mi módon, mi célból… hiszen szereztek már több százezer lájkot a Facebookon indián nevek generálásával is, csak éppen nem navaho rezervátumnak vagy kaszinónak, hanem tökéletesen sápadtarcú üzleti vállalkozásnak. Szóval, ha megkérdezik tőlünk, szeretjük-é az ingyen pacalpörköltet, és megcsillantják a lehetőséget, hogy nyerhetünk belőle, pillantsunk a maszk mögé – lehet ott még politikai felmérés is. Meg aztán, más megközelítésben, mibe kerül megfizetni pár nyomorgó embert, hogy napi nyolc órában klikkeljenek az igenre? Ennyit a modern sajtóelmélet kormányoldali felfogásáról.

A BKV meg közben szép csendesen haldoklik. Ha nem is zárolják a számláinkat – ismétlem, ekkora butaságra még a kormányzat sem lehet képes – fizetésünk akkor sem nagyon lesz, hacsak nem lakunk munkahelyünk pár kilométeres körzetében. A metrószerelvények naponta kérik füstjelekkel a segítséget, a cégnél megtiltották az új alkatrészek beszerzését, tehát már javítgatni sem lehet a járműveket, maximum bütykörészni, de az meg nem életbiztosítás – és az illetékesek azon kívül, hogy vakarják egyes testrészeiket, semmit sem tesznek. Jó, érzékeny lelkek számára: a fejüket vakarják. Márpedig a tömegközlekedés leállítása nem állhat senkinek sem az érdekében, és Budapest nem Peking vagy Amszterdam, ahol a lakosság pillanatok alatt pattan kerékpárra. De tételezzük fel, hogy a nyugati segítség – a történelemben először – mégis megérkezik, még időben, és továbbra is járnak majd a buszok, villamosok. Tarlós bátyánk akkor győzelmi triumfusa után nyugodtan bevezetheti majd a dugódíjat, ami nem a könnyűvérű hölgyekre, hanem a belvárosi személyautó-közlekedésre vonatkozik majd – de ki fog fizetni, a mai benzinárak mellett? Hiszen aki csak teheti, otthon hagyja a kocsit.

Viszont várható a tarifaemelés és a járatritkítás, de jó lesz, ihaj! Ha mégis leáll a BKV, annak csak egyetlen pozitív kormányzati hozadéka lehet: a következő tüntetés már garantáltan nem lesz százezres, hiszen a széles néptömegek nem jutnak el rá. Nem lesz nekik mivel. Kizárólag a belső kerületekből meg nem biztos, hogy összejön egy ekkora gyülekezet. Ha mégis, akkor viszont nagy a baj.

Azért van jó hír is, megkerült az elveszett bárány, hazatért a tékozló fiú, meglett a Bakonyban bujdosó Fábry Sándor, aki új műsort indít, adásonként mintegy tizenöt-tizennyolc milláért a királyi egyesen. Hiába, kedves, bohém fiú, nem ért a pénzhez, a saját állítása szerint még az RTL Klubnál sem tudta, mennyibe kerül a produkciója, most sem tudja. Alaposan becsapták megint, úgy átverték, hogy nagyon jól járjon. Hogy nem tud nekünk, többieknek is ilyen pechünk lenni?…

Frissen érkezett a csepeli polgármester ókeresztény imája Orbán Viktorért, amit nem érdemes sem elemezni, sem értelmezni, mindenki úgy fohászkodik, ahogy csak akar és azért, akiért csak akar – hit dolgában szamárság azt vizslatni, mit is jelent az ima. Hiszen alapvetően nem logikai, hanem érzelmi alapú kívánságról szól. Más itt a baj, feleim. Az ima bizony kétségtelenül ókeresztény. De nem is akármilyen ó. Ez, kérem, szövege alapján nyilvánvalóan egy nesztoriánus imádság, márpedig Nestorius püspök hittételeit, mely szerint Krisztusban az emberi és isteni természet tökéletesen elválik, tehát voltaképpen két személyről van szó egyetlen testben, a chalcedoni zsinaton eretnekségnek bélyegezték, híveit kiátkozták, műveit betiltották. (Forrás: Marczali Henrik: Nagy Képes Világtörténet, 1905-ös kiadás) Igaz, a nesztoriánusok sem voltak jobbak a Deákné vásznánál: leginkább az ikonok és szobrok rombolásában jeleskedtek. Erről szól az Ember Tragédiájában az a bizonyos „homuzion-homoiuzion” vita, melynek során a derék lovag egy i betű miatt kénytelen mészárolni. Tehát, a legjobb szándék mellett is megtörténhet, hogy a derék, katolikus hívek pogányság vétkébe esnek, ha – Isten ne adja – a hamis nesztoriánus tanok szerint imádkoznak a miniszterelnökért. De nem is kell ehhez nagy tudomány, látható, hogy meglehetősen sajátos a megfogalmazás: az Úr legyen előtted… benned… fölötted… ez még hagyján… de mögötted? Melletted? Alattad? Nem épp megszokott felfogást tükröz. Hát igaz, nem is a mai fogalmak szerint gondolkodtak azok a korai nesztoriánusok. Más kérdés, hogy ez a fohász már korábban is felbukkant politikai töltetű imafelhívásokban, nem először találkozunk vele.

Egyszóval, súlyosnál súlyosabb észlészetek zúgnak a légben, a fülünk mellett, mint Toldi malomköve, ki tudja, hol állnak meg? Melyik alapos, melyik alaptalan, de mindegyik veszélyes. Kapkodjuk a fejünket, most az életünk múlhat az ösztöneinken és a jó reflexeken.

De azért nyugalom. Őrizzük meg hidegvérünket és csüggedésünket. Valahogy csak lesz.

Mert olyan még sosem volt, hogy ilyen rossz lett volna.

Szele Tamás

kép forrása: demokráciáért blog,