Forrás: mamaiaholiday.wordpress.com

A róka volt a vadász harminchárom fejezetből áll, s bár itt is mindnek van címe, ezen mű inkább tekinthető regénynek, hiszen egy összefüggő történetet mesélnek el, van kapcsolat az egyes momentumok között. A címadás itt a fejezetekben föllelhető egyes motívumokat ragadja meg, néha olyat is, ami a történet szempontjából indokolatlannak is számíthatna (pl. A nyakkendő, A kézcsók, Az éjjeliedény, Az anyajegy stb.), ám az adott fejezet elbeszélőjének fontos. Hasonlatos ez ahhoz a megfigyeltséghez és megfigyeléshez, ami áthatja a regényt: a szereplők megfigyelnek valamit, s erre úgy kerül hangsúly, hogy az adott fejezet címévé emelődik a megfigyelés tárgya.

Megfigyelés, megfigyeltség, kiszolgáltatottság

Herta Müller regényét áthatja a megfigyeltségből adódó félelem. „Soha nem lehet tudni, hogy amit gondolunk, abból hangos mondat lesz-e, vagy gombóc a torokban (…) a félelem fuvallatában állatiassá élesedik a figyelem.”. Az élet tereit meghatározzák „A hatalom csendes utcái, ahol a szél megijed a saját lökéseitől.”

Az itt élők nem tudják, hogy honnan- vagy hogy ki leselkedik rájuk, abban azonban biztosak, hogy soha nincsenek egyedül. „(…) a járókelők meztelenek ebben a fényben.(…) Aki üres kézzel jött (…) Úgy nézi a többiek zacskójában a gyümölcsöt, a zöldséget, mintha a zsigereikbe látna.”

A megfigyeltség kiszolgáltatottságot, zavartságot eredményez a mindennapokban, ahol még a gyárban élő macska is „pillanatfelvételeket készít” a szemével. Mindenki azt a hetet várja, amikor halott kölykei miatti gyászban nem figyel mindenkit. „Évente csak egy hétig gyászolja a macska a megevett kölykeit. Olyankor nem visz képet a szemében.” Föltehető, hogy az állat valóban nézi a munkásokat, ám az erről szóló megállapítások tekinthetők puszta paranoiának, amit viszont az eredményez, hogy a biztonság érzése már sehol nem adott az ábrázolt világban.

Adina egyik tanítványa is erről számol be: „Anyám azt mondta, vannak olyan fiókok, amiket nem látunk és nem is tudunk kinyitni. A fiókok a fatörzsekben vannak, a füvön, a kerítésen, a falakon, ezt mondta anyám (…), mindegyik fiókban van egy fül.”

A félelem Adinát, a főszereplőt is áthatja: „És Adina arra gondol, hogy a sok feszült figyelemtől ki kellene simulnia a fülének, minden csontocskának, olyan simának kéne lennie a fülének, mint a tenyér, és ujjakat kellene növesztenie, és az ujjaknak rángatózniuk kéne, mint a félelemnek.”

Dragomán György kiemeli Müller prózája kapcsán: „Nagyon pontosan lát, és ezekből a pontos megfigyelésekből egy végletekig nyomasztó és szorongató, néha kafkai módon szürreálisnak tetsző, ám nagyon is valóságos világ épül fel, amely magába szippant, hogy aztán ne is eresszen el soha többé, és belülről mutathassa meg a szinte az őrületig fokozódó rettegést.”

Állatok, állatiasság, profanitás

A félelemből eredeztethető állatias meghunyászkodás az emberek állandó jellemzője a mülleri világban. A gyárba igyekvő, majd onnan hazatérő férfiak kakasokhoz hasonlítanak, Clara csontos madárként „imbolyog gólyalábán”. A cigányok állandóan menekülő nyulak, a cselédek pedig „Éjjel, álmukban közlebb vannak a pincebogarakhoz és az egerekhez, mint a padlóhoz a fejük fölött.” Az állandó félelem vegetatív lényekké redukálja a szereplőket, világukban a szexuális aktus is puszta párzás.

Fontos szerepet kap az Adina birtokában lévő rókabőr, ami kapcsolatba hozható a kötet címével. A securitate ügynöke időről időre levág a díszállatból, hol egy lábat, hol a farkát. Adina tudatában van ennek, mégis tétlenségre kárhoztatott a hatalommal szemben. A regény Utószavában Dragomán fölveti, hogy a szétvagdosott rókaprém kényszeres – Adina általi – újbóli összeillesztése jelképe lehet a lázadásnak, az elfogadásnak, a reménynek és a reménytelenségnek is egyben.

Egy régi világban, ahol a róka volt a vadász még fönnállt egy olyan rend, ami a jelenben teljesen átíródik. A ragadozó elejtése egy régi rend fölborítása mellett utalhat a félelemmel teli létben élőkre, s arra, hogy igazságtalan küzdelem részesei mindannyian.

A hit profanizálása is végbemegy, itt nem Isten az ok nélküli létező, hanem a portás, az igazgató és mindaz, aki hisz a hatalomban. „A portás azt mondja, Isten a munkásoknak nem egyéb, mint szabadnap, amikor ha Isten is úgy akarja, sült csirke kerül az asztalukra.”

Halál

„A regény alapvetése az eleven halál, vagyis a halott élet. (…) A halál megeszi az életet és jelen van mindenben. (…) A mindenbe beszivárgó félelem ugyanis lassan, szinte észrevehetetlenül halállá változtatta az életünket, halottá az eleven világot.”

A mülleri világban eltűnni látszik a határ élet és halál között, a mindennapok részesévé válik mindkettő, s egyre inkább az utóbbi veszi át az irányítást. A reményvesztett rettegésben élők számára élettapasztalattá válik a halál, s ez határozza meg életük alapélményeit is.

A nevető gyermeknek elfeketedettek, kövekhez hasonlatosak a fogai, s öreg nőkhöz illő illata van. A fiatal Adina halott hangyákból készít nyakéket a könyv tizenhatodik oldalán, ahol a fodrász a levágott hajak súlyából jósolja meg kliensei végnapját. A határon átszökő embereket a folyóba lövik, tetemek árasztják el a búzamezőt is. „A kombájn jó magas, mondja a sofőr, jó dolog magasan ülni, nem látja az ember a hullákat a búzában.” Ebben a térben az embereken eluralkodik a passzivitás, hisz úgysem küzdhetnek a hatalom ellen. Elviselik az eseményeket, megtanulnak élni a halállal.