Az üresség határáig-sorozat egy képe
Mert nincs is annál jobb, mint egy bögre forró teával a kézben, valami lágy zenei aláfestéssel párosítva megnyissuk a legújabb Vancsó-tárlatot és elmerüljünk a képek kínálta távlatban egy magányos délutánon.
Zoltán munkáival nemrég ismerkedtem meg, szintén online üzemmódban. Rendkívül szimpatikus gesztusnak találom részéről, hogy legtöbb alkotását közzéteszi honlapján az érdeklődők számára. Beletekinthetünk az albumokba, szemezgethetünk az alkotót inspiráló idézetekből (ám ha ezek zavarnak, ki is kapcsolhatjuk őket), de nézhetünk videókat is.
A nemlét és az örökkévalóság között-sorozat egy képe
Ez az „együttlátás” fölkészít minket a vancsói munkák befogadására, s egyúttal olyan szemlélethez ad fogódzót, ami egy lenyugodott, rendkívül meditatív képeket elkapó művészt jellemez.
Ha az univerzum látszat, és amit látunk, hallunk, csupán e látszat egy apró töredéke, akkor mi a valóság? Emberi állatokként a tapasztalatok nagyon szűk skáláján élünk, amit úgy nevezünk: “az én saját életem”. (Eli Jaxon-Bear)
Ha a valóság csak tőlünk, szemlélőktől (és az általunk létrehozott konstellációktól) függ, mi más lenne a fényképész föladata, minthogy azt, amit igaznak hiszünk másként mutassa meg – ezzel minket is ráébresztve megcsaltságunkra?
Az online is megtekinthető kiállítás (ami ezen a linken érhető el – katt!) a többi fotó sorából azért is lóg ki, mert a flash elrendezése, a képek egymásmellettisége és a megteremtett hangulat is rendkívül erősen (félreérthetetlenül) játszik rá a kiállítás terére. A termek körbejárásának az aktusa, az elmosódó (képet néző) emberalakok ténylegesen azt az érzetet keltik bennünk, jelen vagyunk a fiktív – Zoltán által alkotott – térben.
A tárlat címe Az üresség határáig. A sorozat az eddigiekhez képest újító szellemű: a képek egyfajta határt állítanak a Zoltán eddigi (félve mondom csak: figuratív) és legújabb fölvételei között.
A Párizs-Budapest-sorozat egy képe
Az üresség határáig festményszerű képekkel szembesít, az elmosódott, maszatos fények, de az erdei harmat is ugyanúgy megmozdítja az állóképet, eltörli a formák körvonalát, a homogenitást megcélozva. A műfaji határfeszegetés (festmény vs. fénykép) többletjelentéssel társul: egy olyan nézőpontra láthat rá a befogadó, mely több távlatot is megnyithat. Az üresség értékelhető szellemi, testi kontextusban, fölfogható egyfajta meditatív állapotként, nihilként, az epikureizmusra rímelő szemléletként.
Az átmenetiség színei itt a fák lombjain éppen csak átszűrődő fény, a naplemente tojássárgája, a levegőben elkapott fehér, a tárgyak megmozdulása. Mi egyáltalán a tárgy ezeken a képeken? A természeti szépségek meg nem mutatott (elmosódott) lenyomata? A hegygerincről nyíló távlat embertelen szépsége? A szélben hajladozó növény?
A kiürülés lehet a defektusok elhagyását követő állapot. Az üresség határáig ezzel játszik. A festménnyé váló fénykép (a transzformációt követően) a felesleges jelektől (ti. a fényképen fölismerhető alakoktól) szabadul meg. Ugyanakkor az alkotás során a művészben végbemenő folyamatokhoz a szemlélő helyzete is hasonlóvá válhat: a kiürülés mint cél itt eszköz az értelmezéshez.
Semmi sem kötelező. Bár a szemnek meg lehet mondani miként nézzen, az igazi látás csak az aktív befogadó ajándéka lehet.
