A hírhedten 68’-as szellemű rendező nagy fába vágta a fejszéjét: eljátszott a gondolattal, mi lenne akkor, ha a pápaválasztást követő szent ceremónia nem úgy alakulna, ahogy az a hívek megszokhatták. Mi van akkor, ha az ember fölülkerekedik Isten választásán/ megkérdőjelezi azt – hogyan képes, vagy képtelen földolgozni a rendkívüli váltást követő helyzetet saját és a többiek elvárásaival együtt.

Vatikáni valóságshow

A szent és profán nyilvánvaló, sokszor szerepeltetett ellentétét a filmben fölváltja az emberi és isteni ellentéte. Pápaválasztáskor a Sixtusi kápolnába vonuló konklávé lassú rituális ceremóniáján való hosszú elidőzés szembeállítódik a kinti eseményekkel: a téren a hívek sokasága mellett olcsó húsra éhes újságírók várják az elszórt morzsákat, kamerákkal, mikrofonnal, riporterek zömével tudósítják a külvilágot az Eseményről – ami az idő előrehaladtával egyre inkább az Esemény hiányává válik.

A bíborosok viselte vörös és fehér, az elmormolt énekek, a szavazás tollcsattogtatását és csendjét a kinti izgatott moraj, a tömeg szürkületéről adott képek váltják föl, szép kontrasztot teremtve.

A pápaság terhének súlyát meg sem érző külvilággal szemben a bentiek meghökkentő belső gondolataikról adnak tanúbizonyságot a szavazati cédulák számlálását megelőző percekben.

Egyfajta fordulatot követel meg a kinevezés utáni lét a választott számára: addigi társai és Isten kegyelméből – bár ugyanaz az ember marad, mégis – szintet kényszerül váltani: ő lesz Isten földi helytartója, az egyetlen.

Ez alatt roppan össze Melville, aki már a kezdet első perceiben megfutamodni látszik, ezzel kínos hallgatásra késztetve a konklávé tagjait, a Vatikán sajtósait és a találgatásokba menekülő nagyvilágot (pl. beszélik, hogy a pápa meghalt a választást követően, s a bíborosok újat választanak helyette).

Mivel nincs kiállás, szentbeszéd és a hívek üdvözlése, a ceremóniára érkezők kényszerfogságba kerülnek: nem hagyhatják el a kápolnát (és természetesen információt sem juttathatnak ki) egészen addig, amíg meg nem oldódik a nem várt helyzet.

A történet különös alakulásához hozzájárul a pápához hívott pszhichológus (őt egyébként maga Moretti alakítja), aki pszichoanalizálni próbálja betegét, kevés sikerrel (ez egyébként előre megtippelhető).

Morettinek – véleményem szerint helyesen – nem célja az egyházról való véleményalkotás, valamint a darwinisták és a hívők nézetkülönbségeit érintő „igazságtétel”. Bár elhangzik mindkét oldalról a meggyőző(nek is tekinthető) érv, a téma nem feszül tovább, az ellentétek helyetti béke itt a követendő út. Más kerül fókuszba: Melville, az ember.

Emberi, túlságosan is emberi

Adott tehát az új pápa (Michel Piccoli nagyszerű, érzékeny alakítása), aki tanácstalan, s úgy gondolja nem képes arra, hogy ellássa feladatát, avagy folytassa az eddigieket. Hitvesztésről nincs szó, annál inkább arról, hogy a nagy léptékű változás hozta új élethelyzet megkérdőjelezi az egykori pályaválasztási döntést.

Hosszúra nyúlt pihentető sétája menekülésbe fullad, városi bolyongása során pedig összefut egy színésztársulattal, akik rég átélt emlékeit színezik újjá. Fölrémlik, hogy bár nem vették föl színésznek, mégis fejből tudja Csehov drámáit, beül a próbákra, átlényegül az előadás terébe.

A filmben többször is megidézett Sirály az elvágyódás drámája (mint oly sok Csehov-mű), s az ötletes parafrázis rámutat a pápának választott ember problémájának gyökerére. A hit szilárdsága mellett fölmerülő kétség labilis érzéseket teremt, az otthontalanságot és a kilátástalanságot kiemelve.

A pszichoanalízis során hozott diagnózis többszöri hangoztatása („gyerek-szülő kapcsolat hiányában szenvedek, még ha nem is tudom mi ez pontosan”) egyrészt az idős bíborosban rejlő gyermekről rántja le a leplet (ilyenben egyébként tobzódik a mozi: láthatunk röplabdázó, kártyázó, táncoló, mókázó papokat), másrészt a gyerek-szülő kapcsolat freudi vetületétől eltekintve mindenképp vizsgálandó az Isten-ember, vagy Isten és az ő kiválasztottja közti feszültség megjelenítése, amire Moretti filmje minduntalan rájátszik.

Egy új felelősség terhének súlya megtöri az embert, s a Habemus Papam (Van pápánk!) erre az emberi oldalra hívja föl a figyelmet olykor megmosolyogtató, máskor drámai éllel. Isten földi helytartója nem lehet a szó átvitt értemében vett ember, hisz ő túlságosan emberi. Ez a tény okozza azt a döbbenetet, amit a föloldás nélküli film utolsó kockái után érezhet a néző.