„A drogozás és a filmnézés számomra valahogy egy tőről fakad. Már mondtam, én mindentől moziztam, vagy legalábbis egy módosult moziba kerültem (…). A film mágikus aktus lett, pótszer. A róla való írás meg megélhetés. Kurva jól írsz – mondja a szerkesztőm. Nagyon jól írsz – mondja a másik. Azért kell egy év, hogy ezt el is higgyem, és felszabadultam ontsam az ürügy-írásokat. (…) Lehet azt mondani, hogy egy remek drogos megoldással beépültem a Rendszerbe, de az az igazság, hogy tényleg kurva jól írok. Ami rohadtul hiányzik ebből az időből, az az alázat a tehetségem felé. Ugyanolyan köcsög egotripper vagyok, mint bármelyik kicsit is tehetséges ember, akinek szemernyi érzelmi intelligenciája nincs, hogy túllásson az EGO bazinagy bástyáin.” /Kubiszyn Viktor, Drognapló/

Sokszínű „kánon” ide, fölcserélhetőség és hermeneutika oda, mivel a posztmodern kelgyó enfarkába harap én úgy tartom tisztességesnek (és logikusnak), hogy kronológiailag haladok egy életműben. Mert hiába vonatkoztatunk el a tértől és időtől oly gyakran, azért megnyugtató érzés belesimulni a megtapasztalhatóba, átélhetőbe. (Vagy legalábbis annak az illúziójába.) Világosabban: amikor egy új szerzővel ismerkedek (értsd a műveivel) szeretek időrendben haladni. Ha igazán őszinte akarnék lenni, még azt is bevallanám, hogy PKD-t is így olvasnám, ha tehetném. Bár ugye ember tervez…

Úgy alakult, hogy a Drognaplót előbb olvastam, mint a Filmflesskönyvet, pedig ez utóbbi hamarabb jelent meg, és hangvételét tekintve teljesen más. Mondhatnám akár mázlinak, avagy a csillagok szerencsés együttállásának, hogy nem a filmeket sűrítő esszégyűjtemény akadt először kezembe, mert talán akkor nem került volna sor a Drognaplóra. És nem azért, mert Viktor rosszul ír, épp ellenkezőleg.

A Filmflesskönyv egy pici hazai ’ide a kéziratot, mi majd könyvvé tesszük’ kiadó gondozásában jelent meg (Underground), így a reklámozás valószínűsíthetően elmaradt. Erre szolgál gyógyírül a következő tény: bár kevéssé valószínű, hogy csak úgy „öledbe hull” a könyv (nincs médiakampány, hirdetés a metróban stb.), viszont ha egyszer elkezded olvasni, nem tudod letenni. Ahogy az előszó is utal rá, Viktor nem igazán húz le alkotásokat, inkább dicsér, azt azonban mindig távolító jelleggel teszi: nem jellemző kritikáira és elemzéseire az objektív igazság fölmutatására való bármiféle igény. És pont ezért jók. Mert ettől lesz szabad jellege, baráti hangvétele az esszéknek.

Kubiszyn Viktor kurva jól ír, s éppen ezért nekem kurvára nehéz írnom erről. Lévén valaha „szakmabeli” volt, ám én szerencsére soha nem az ellenséget látom az ilyen szituációban, hanem a tanulás lehetőségét. Csak nehogy aztán úgy járjon az ember, mint Bloom, aki mesteréről Northrop Frye-ról nyilatkozott a következőképpen: „talán intuitíve megjegyeztem minden szavát, és már soha nem leszek képes szabadulni a hatása alól.”

Bár a szerző bevallása szerint a Filmflesskönyvben beszélő kritikus halott (erről bővebben ld. a Drognapló vonatkozó fejezeteit), a rendkívül erős írások szerzője és a Drognapló ex-szenvedélybetege közt azért elég vastag az átfedés. A visszaesés előtti „workaholic” időszakban készült cikkeknél (Viktor a 2002-2004-ig tartó első leállása után 2005-ig tiszta volt, majd 2006-tól 2009-ig visszazuhant a politoxikomán kábítószer- gyógyszer és alkoholfüggőség kínálta dzsanki életformába) akarva-akaratlan összevetettem a dátumokat és fejben számoltam: ezt vajon milyen hatás alatt írta? Aztán rájöttem, hogy ez lényegében felesleges. A cikkek jók, a filmek sokfélék, így már nem kell sokat gondolkoznom azon, hogy mit nézzek, ha épp nincs ötletem. Ilyen egyszerű volt minden.

Az illusztráció nélküliség talán negatívum lehet (bár ismerve a hazai könyvkiadást, ezt vissza is szívom), de az írások képszerűsége és a sodró nyelvezet olyan mankók, melyek segítségével nem lanyhul a vizualitásra kiéhezett figyelem, és átugorható a képnélküliség állította akadály.

A könyv szerzője (fotó: Petrik András)

Persze nem érthetek egyet mindenben az íróval (hogy miért hátrált ki Baudrillard a Mátrix trilógiából, vagy hogy milyen a Maus humora), azt kétség kívül elismerem, hogy a Filmflesskönyv gazdag vizuáltrip a lapok monoton fekete-fehér fölosztása ellenére (ami nagy szó). Kultfilmek mellett (Mechanikus Narancs, 451˚ Fahrenheit, Donnie Darko, Taxisofőr stb.) rétegfilmek is helyt kapnak (A halál kilovagolt Perzsiából, Rocktérítő, Könnyű testi sértés stb.), de részletes elemzések olvashatók az anime műfaj alkotásairól (Akira, Ghost in the Shell, Mononoke Hime, Gőzfiú) vagy képregényekről (a konkrét elemzés mellett egy összeszedett tanulmány vezeti be az olvasót a rajzbuborékokban kommunikáló szuperhősök és egyéb lények univerzumába).

Az intenzív filmélményből való kiszakadás néha olyan utaláshálót von az olvasó és az író közé, melyben előbbi eltéved, s friss tapasztalat híján áthatolhatatlan akadályokba ütközik. Örömmel olvastam a Fekete keféről (alulértékelt magyar anyagos mozi 2004-ből, a vetítésen is kb. öten voltunk és csak én nevettem, senki más), de hiába az egyik kedvenc magyar filmem, mégsem jött át minden. Annyi baj legyen, itt az idő újranézni!

Vannak azok a tudálékos esztéták/ film- vagy zenebuzi barátok, akik élvezettel oktatnak ki nap mint nap, s monomániás okoskodásukkal egyetlen céljuk van: hiányosságainkra való ráébresztés. Ó..te ezt nem ismerted? Viktor nem oktat ki annak ellenére, hogy van némi übermensch stíl a szavai mögött. De ennyi talán kell is ahhoz, hogy a Filmflesskönyv arcul üssön és ne engedjen.

Kubiszyn Viktor, Filmflesskönyv, Underground Kiadó, 2011