Szent és profán

Az egy hosszú mondatból álló regény szent és profán folyamatos ütköztetése. A főszereplő egy otthontalan filozófus (magyar, de nem itthon él), akinek bár foglalkozásából adódóan élete részét kéne hogy jelentse a tradíció, a hagyomány és a mentális munka, mégis kijelenti, hogy nem tartja érdemesnek a gondolkodást a világban, ahol él.

Nem csinál semmit, kocsmákban tölti napjait, nincs jelen, s állandó érzelemmentességgel jellemezhető. Sparschweinban él, egy „kongó, hideg, üres térben”, amit ellenpontoz utazási célja, Extremadura, a spanyol tartomány.

A két világ reprezentálja a profánt/ a modernséget/ az elhidegülést/ a gyökértelenséget (Sparschwein) és a szentet/ a tradícionálist/ a közösségi létet/ a gyökerekhez, hagyományhoz való kötődést (Extremadura). Az egyikből a másikba való utazás téren és időn keresztül is történik, a filozófus jelenből múltba, káoszból kozmoszba érkezik.

Különösen Extremadura leírása világít rá az alapvető különbségre: „Extremadura kívül van a világon, még odakívül, extre érti?, ezért volt minden olyan csodálatos a természettől az emberekig, és senki nem tud a veszélyről, amit a világ fenyegető közelsége jelent, irtózatos veszélyben élnek azok ott Extremadurában, tudja, magyarázta a magyarnak, fogalmuk sincs mit eresztenek be, miféle szellemet, amikor keresztül-kasul építik autópályákkal és üzletekkel a földjüket, rettenetes volt a nyomor, láttam fényképeket a régi időkből, és tényleg rettenetes, és annak mindenképp véget kell vetni, és véget is vetettek már, és még inkább véget fognak, csak az a szörnyű, hogy erre mindössze egyetlen eszközük van, beereszteni a kárhozatot, mert elkárhozik minden, a természete és az emberei is annak az Extremadurának.”

A tény, hogy a tartomány ennyire különbözik a főszereplő kiindulási helyétől több értelmezési lehetőséget fölvet. Tekinthetünk Extremadurára Paradicsomként, hiszen harmóniában élnek a természettel, ám nincs messze már a kiűzetés. Fölfoghatjuk az antik világ jelképének, amit nemsokára profanizál a modernkor (a félelem jogosságát támasztja alá az autópályák és üzletek közelsége). Így jelezhet egyfajta tisztaságot, amit a modernizált szenny alatt lehetetlen elérni.

A főszereplő érzelemmentessége akkor változik meg, amikor Extremadurába ér, s elolvassa az utolsó farkas halálhíréről szóló cikket. Elkezd nyomozni az utolsó egyedet kilövő vadász után, s a folyamat közben szembesül azzal a tisztasággal, azzal az egységgel, amit a hely és a jelenlévő szellemiség jelent, ahol megsiratják a kilőtt állatokat, neveket adnak a vadaknak.

Kezdetben tolmács kellett Extremadura megértéséhez, végül mégis eljut a főszereplő arra a szintre, hogy megérti mit jelent az ottaniaknak ez a paradicsomi lét.

A farkasok története tanulságos. Azokkal az állatokkal, akik utolsó vérükig védik területüket (még akkor is, ha már társaikat kilőtték) szembeállítható az ember, aki meghunyászkodik, s beengedi lakhelyére a az új értékrendeket, eszméket ahelyett, hogy kiállna a sajátjáért, a hagyományért.

Nyelvezet

Krasznahorkai egy másik novellájában (Megjött Ézsaiás) a főszereplő kétségbeesve próbálja közvetíteni az isteni üzenetet, de lényegében süket fülekre talál. Mégsem hagyja abba, folytatja minduntalan mondandóját, hiszen a szó (s leginkább az élőszó) a legalkalmasabb eszköz a kifejezésre.

Ez a felfokozott kifejezésvágy jellemzi az általam vizsgált regényt is. Az élőbeszéd szuggesztív ereje állandó. A sodró, érzelemkeltő nyelvezet hozzásegíthet az átlényegüléshez.

Nem a nyelv által való gúzsbakötöttségre játszik rá a szerző, úgy gondolja, hogy „nyelvem határai nem világom határai, mert világom nem ér véget annál a síknál, amit még megragadhatok nyelvileg”.

A cím és a konklúzió

Bukta Imre portréja Krasznahorkai Lászlóról

Összegzésként érdemes a címet is értelmezni, mert a fenti ismeretek hiányában nem lett volna teljes a kép. Az utolsó farkas a paradicsomi egység megbomlására utalhat. A hím kilövésével megbomlik az egység, kihal egy egész faj, valami elemi rossz nyert hatalmat.

De a cím jelölheti egy világkor végét. Hésziodosz ír a görögöknél a világkorok ciklusáról. Arany-, Ezüst-, Bronz/Réz- és Vaskor felosztás alapján, most a legutolsóban vagyunk. A kor neve a hinduknál Kali-yuga, a germán őshagyományban pedig a farkas kora. Az utolsó farkas halála tehát egy kor végét jelentheti. Pozitív kicsengése egy újabb Aranykorba való átfordulással kecsegtet, de mivel a regényben nem következik be ilyen mértékű változás (a filozófus visszamegy Sparschweinba és folytatja az addigi életét), azt a kort idézheti, amelyben a romlottság legmagasabb foka ölt testet, s amelyikben a legtávolabb kerültünk a Sacrumtól.

A modern világ kritikája mellett nem hiteget a regény elkövetkező fejlődéssel, csak azzal a ténnyel, hogy a szentség és a hagyomány jelképeit a mai világban, legtöbb esetben már csak elménkben van módunk megőrizni, ha a külvilág még nem férkőzött be oda, s nem irtotta ki azt onnan is.

Krasznahorkai László, Az utolsó farkas, Magvető 2009