Pedig magyar történetek ezek, sőt, a legmagyarabbak, a második világháború környékéről, amikor a nemzeti hovatartozásnak külön felhangjai voltak, és senki sem lehetett biztos, hogy egy alapos családfa-kutatás vagy egy elejtett szó nem löki-e át egyik napról a másikra a politikai paletta túloldalára. Magyarország – eleinte – még semleges, körülöttünk zajlik a háború, Horthy meg hol megtámadja a Szovjetuniót, hol kétségbeesetten tapogatózik London és Washington felé, hogy különbékével szabadulhasson a háborúból, amibe beletangózott a német szövetségessel. Mellesleg, mint katonaember, igazán tudhatta volna, hogy egy balkáni angolszász partraszállás körülbelül annyira valószínű és kivitelezhető, mint Szent Istvánkor a piros, alulról fölfelé szitáló havazás, hiszen minden egyes katonára szükség volt előbb Olaszországban, aztán Normandiában. De hitt ebben az öngyilkos vállalkozásban, ami Churchill egy világháborúval korábbi rögeszméje volt, mert hinni akart benne – más kérdés, hogy egy kiugrott magyar hadsereg legalább annyira káros és kellemetlen szövetségese lett volna a győztes hatalmaknak, mint amilyen felesleges hátramozdítója volt a Tengelynek. Zajlik a háború, nagyüzem van a frontokon, három műszakban dübörög az ötös számú vágóhíd, de Budapesten béke van. Ha furcsa béke is.
„Csak egy nap a világ” búgja Karády Katalin, az Abbáziában még lehet pult alól valódi kávét kapni, még hozzáférhető az egyiptomi és az amerikai cigaretta a feketepiacon, de a kenyeret és a húst már jegyre adják és az énekesnő élettársa, Újszászy vezérőrnagy pontosan tisztában van azzal, hogy a sarkon leselkednek a nyilas brigantik ólmosbottal a kezükben sőt, Moszkvából sem számíthatunk sok jóra. Ebben a légkörben tesz-vesz Gordon Zsigmond, a Reuters budapesti tudósítója, aki elvben semleges államnak dolgozik, és mint ilyen, ha hivatása arra szólítja, elutazhat akár Londonba, akár Berlinbe. De amikor nem utazgat, különös tehetséggel keveredik bajba, főleg, ha feltűnik a környéken Wayand Tibor, az exzsaru, aki gátlástalanul szolgálja a nyilasokat és a németeket. Sőt, gusztustalanul is – örül az ember lelke, amikor péppé verik időnként. Gordon persze főleg a szélsőjobbal akaszt tengelyt, ami nem is csoda, hiszen ha valaki emésztőgödörben kutakodik, nem valószínű, hogy francia parfümmel találkozik munka közben.
A háttér kiváló, az alakokat maga a történelem adja – mégis, miért van az, hogy a különben jó krimikből hiányzik a zsenialitás? Talán mert hiába keresnénk bennük Conan Doyle vaslogikáját, Agatha Christie lelki bonyodalmait, de még Leslie L. Lawrence vagányságát is. Ezek, kérem, polgári krimik, különösebb fűszerezés és pikantéria nélkül, bárkinek feltálalhatóak veszélytelenül, mint a vendéglői koszt – csak ott megtaláljuk az alapvető fűszereket az asztalon, hogy a tulajdon ízlésünkhöz igazítsuk a terméket. Ez akkor is így van, ha tudjuk, hogy a Budapesti kémet Amerikában fogják megfilmesíteni és innét már tényleg csak egy lépés a világhír. A nyelvezet szikár, eszköztelen, épp ezért hatásos, a jellemek nem sablonosak, de nem is penetránsan egyediek – pont, mint azoké, akikkel mindennap találkozunk. Az olvasó nem tud szabadulni attól az érzéstől, hogy a szerzőt nem igazán érdeklik maguk az emberek. Annál inkább az események – a cselekményre nem lehet semmi rosszat mondani. Hacsak annyit nem, hogy megvan benne minden történelmi krimi és kalandregény közös hibája – a főhős jár-kel, csetlik, botlik, és minden második sarkon valamilyen hírességbe üti az orrát, mintha a korabeli celebritások sorba állnának, hogy megismerkedhessenek vele. De ez nem (csak) Kondor Vilmos hibája, megtaláljuk már Mika Waltarinál vagy Steven Saylornál is.
Alapvetően elmondhatjuk, hogy Kondor regényei kifejezetten jók. Mindegyiket érdemes elolvasni egyszer – másodszor már nincs minek – és a legjobban a kor hangulatát találta el. Az viszont igaz, hogy nem sokan fogják gyűjteni és beköttetni ezeket az opuszokat, hogy könyvespolcuk díszeként szolgáljanak. Egy kicsit olyanok, mint a magyaros szójapörkölt: ha valaki vegetariánus, akkor kiváló, de nagy ínség idején mások is ráfanyalodnak és nem is bánják meg. Csak éppen a hús, a zsír, a koleszterin hiányzik – de még belekerülhet valamelyik következő fogásba. A szakács kifejezetten rátermett, főzzön tovább, főzzön minél többet!
Szele Tamás
