Kamera által homályosan – 7. rész: Várjuk a tavalyi évet

Egy kisebb lélegzetvételnyi szünet után újra jelentkezik a sorozat, 2012-ben először stílszerűen a Várjuk a tavalyi évet című regénnyel. Már az előző mondatban is benne van a történet alapvetése, ami abból az okból érthető (és érezhető át) igazán könnyedén, hogy mindennapi élmény, amely életünkön át kísér, mintegy baljós árnyként.

A múlt ismertségével szembeállított jövő ismeretlenje az az alapvető ellentét, melynek meglétét bizony néha mi is szívesebben beáldoznánk a jövő rovására. Sok esetben egyszerűbbé tenné életünket, megerősítene bennünket extrém döntést igénylő szituációinkban, ha ismernénk tetteink következményét, egyszerűbben: sorsunk nyitott könyv lenne számunkra.

Mert mennyivel kevésbé lennél döntésképtelen akkor, ha biztosan tudnád, jövőd harmóniája érdekében milyen döntést kell meghoznod a jelen idejében. A beavatkozás e bizarr módjával játszik el az ezen a héten vizsgált regény, avagy ön mit tenne, ha visszaforgathatná az idő kerekét, á la Philip K. Dick.

A szövegközeli elemzés formuláitól eltávolodva a soron következő alkotást az emlékezés, az idő megélése, a módosult tudat és a saját élet fölötti irányítás kérdéskörei kapcsán fogom vizsgálni.

„We don’t see much difference between time and space. We don’t know where one begins, and the other stops.” /John Cage/

„Mindennap illúziók közt élünk (…). Az illúzió már akkor belépett az életünkbe, amikor az első bárd elzengte az első költeményt egy néhai csatáról; az Iliász ugyanolyan hamis, mint azok a robga gyerekek, akik bélyeget csereberélnek a tornácon. Az ember mindig a múlt megőrzésére, helyreállítására törekedett; nincs ebben semmi gonosz. Nélküle nincs folytonosság, csak a pillanat. És a múltról leválasztva a pillanatnak – a jelennek – alig van értelme, talán semmi.” /Philip K. Dick/

Szájber+Gyerek

A fenti PKD-idézet kitűnően rávilágít a regény kulcsproblémájára. A múltból gyökeredző jelen, majd az abból induló jövő folytonosságának megélése rendkívül problematikus, már-már lehetetlen. Egy olyan akadályba ütközünk vizsgálatakor, melyre olyan magyarázatok adhatók csak, amik kevéssé fölfoghatók egy hétköznapi halandó számára. A pillanat már akkor véget ért, amikor kimondtam, ily módon találkozik össze a múlt és a jelen abban a kilehelt levegőben, melyet rögtön fölvált a friss oxigén beszippantásának aktusa.

A múlt érzékelése egyre távolodó emlékeket hoz közelebb, s ez az emlékmunka azzal az illúzióval takarhat be óvón, hogy az elmúlt időt ugyanúgy birtokba vehetjük, mint azt egykoron tapasztaltuk. A jövőtől pont emiatt vagyunk hajlamosak elfordulni, mert ismeretlen, s épp ezért ijesztő. A kettő közti kapocsról – a jelenről – a fentiek okán már el is felejtkezünk, s így válthatunk szépen lassan tagságot a múlt porai felett siránkozó, időből kihullottak klubjába.

A Várjuk a tavalyi évet műfaját tekintve leginkább a cyberpunk művekkel rokonítható, az eddig vizsgált könyvek (Timothy Archer lélekvándorlása, Palmer Eldritch három stigmája, Szabad Albemuth Rádió, Dr. Vérdíj, Ubik) közül talán legerősebben hordozva a gépiesített emberek és emberként kezelt gépek asszociációs láncán végigvezethető alkotói (és világnézeti) koncepciót.

2055-ben járunk, ahol a kortalan gazdagok (kicsit hasonló a szituáció, mint a Lopott időben, ám annál sokkal bizarrabb) úgy vészelik át az évek során elhaló szerveik elégtelenségét, hogy nemes egyszerűséggel újakat tetetnek a helyükre. Az ún. műszervsebészet fölvirágoztatásával a felsőbb vezetők biztonságban érezhetik magukat: nem kerülhetnek olyan élethelyzetbe, ahol ne lennének védve a halál bűzös leheletének szelétől. Ez derül ki főszereplőnk (Eric Sweetscent) főnökének derűs monológjából, aki roppant groteszk módon fejti ki azt, hogyan kellett volna őt megmenteni, ha szex közben érte volna a hirtelen szívhalál.

„Akkor a halottriasztó a jobb öklömben (…) hívta volna dr. Sweetscentet, aki berobog, és ott helyben, anélkül, hogy kivenné a szerszámomat onnét, ugye, eltávolítja a rossz, bekrepált szívet, és egy vadonatújat tesz be helyette és (…) folytatom tovább.”

A műszerv behelyezésén, és a protézissel való lét természetességén továbbhaladva ráébred az olvasó, itt egy olyan világba csöppent, ahol gép és ember elválaszthatatlan függőségi kapcsolatba került egymással (itt a cyberpunk alapja). Mondhatni emberi szövetekről van szó, fémvázon. A gép és ember különbsége íródik fölül a történet szövevényein keresztül, s az elbizonytalanítás megint csak le nem zárható kérdéseket provokál: Ki irányít valójában? Az ember? A gép? Mi a végső cél?

A szájbervilág mellett egy másik – számomra talán érdekesebb – vetülete is van a történetnek, ami pedig nem más, mint a gyermeki emlékezés. Szóba kerül nem egyszer a múltba való sóvárgás igazi oka: olyan állapotokat és létföltételeket akarnak (újból) magukénak tudni szereplőink, amiket felnőttként már nem birtokolhatnak. A visszatekintés személyessége a létrehozható virtuális világokkal karöltve újabb kérdésekbe ütközik: ki az, aki meghatározza egy létrehozott világ milyenségét? Az 1935-be (gyerekkorába) visszamenekülő Virgil szimulációs világa csak számára lehet autentikus (már ha lehet egyáltalán). Az emlékezés személyes és kollektív vetülete ütközik itt össze, s oltja ki egymást, a jelent (és annak értelmezését) is megkérdőjelezve.

„Virgil Ackerman kivételével az 1935-ös Washington D.C.-t mindenki időpocsékolásnak tartotta, hiszen csak ő emlékezett az eredeti városra, az eredeti időre és helyre, arra a környezetre, ami réges-rég eltűnt. Így aztán a Wash-35 tartalmazta a kínos aprólékossággal rekonstruált gyermekkori szűk világ mását, melyet Virgil ismert, s melyet hitelesség szempontjából folyamatosan finomított és fejlesztett.”

(Azt már csak zárójelben jegyzem meg, hogy a hitelesség szempontjából való múltalakítás újabb kérdéseket vethet föl a szubjektív és objektív világlátás ellentétpárjának témakörében.)

Valóságkapszula, idődrog

Ebbe a már alapvetően bonyolult kiindulóhelyzetbe kavar bele egy összeesküvés melléktermékeként keletkező apró fegyver: a JJ-180 nevű fikciós drog. A szer már első használat után addiktív, s e tényen még a beszedés utáni fless sem könnyít; a JJ-180 okozta élmény egy meglehetősen abszurd, fölemésztő bad trip.