A Frankfurter Allgemeine Zeitung online kiadása közvélemény-kutatásban érdeklődik arról, vajon a német polgárok szerint hivatalban maradhat-e az elnök, vagy pedig sürgősen le kellene mondania: a válaszadóknak jelenleg – az elnök tegnapi tévényilatkozata után – 86%-a távozást sürgeti (tegnap este, az interjú előtt még 56%-an láttak ezt jónak).
A 2010. június 30-án minden bizonnyal a merő politikai pragmatizmus (Realpolitik) jegyében Joachim Gauck, az emberi jogokért vívott küzdelem szimbóluma ellenében (aki mellett egyszerűen „rosszul festett”) államfővé választott alsó-szászországi („das schöne Niedersachsen, wo die schönsten Mädchen wachsen) miniszterelnök pályafutása alighanem véget ért, bármi legyen is formálisan az egy hónapja tartó botránysorozat vége.
Csillaghullás zajlik a német politikai élet egén: még nincs két éve, hogy megvált hivatalától Horst Köhler, az NSZK előző elnöke, s alig ocsúdtunk a szövetségi köztársaság védelmi minisztere, a snájdig Karl Theodor Maria Nikolaus Johann Jacob Philipp Franz Joseph Sylvester Freiherr von und zu Guttenberg báró bukásából (nomen est omen: a copy/paste-be bukott bele a posztgutenberg-galaxisban – egyébként aktívan dolgozik azon, hogy a német politika comeback-kidje legyen), máris újabb botrány köszöntött ránk, s újfent az elnök az érintett. Csakhogy míg Köhler esetében elsősorban elvi-politikai okai voltak a lemondásnak, a személyes érdek kérdése föl sem vetődött, addig a most hivatalát betöltő elnöknek azzal kell szembenéznie, hogy bármit tegyen is, politikai értelemben immár vége a pályafutásának.
Mi is történt? Ha pusztán arról lenne szó, hogy a média előre megfontoltan és különös kegyetlenséggel karaktergyilkosságot követett el (ehhez eleve hiányzott a karakter), senkit sem érdekelne különösebben a már-már szánalmas eset. Most azonban a hatalommal való visszaélés, a hatalom személyes előnyökre váltásának a gyanúja vetődik föl, minden jel szerint megalapozottan. Wulff ugyanis a tudósítások szerint három évvel ezelőtt, még alsó-szászországi miniszterelnöksége idején 500000 eurót (kb. 150 000 000 Ft, bár mire a cikk megjelenik, lehet, hogy 200 millió lesz belőle) vett fel kölcsön egy magánszemélytől, akiről utóbb – persze már az idevágó parlamenti vizsgálódásokat követően – kiderült, hogy egy vállalkozó felesége. A reservatio mentalis, magyarán az elhallgatás, a hazugság (az árnyalatokat a morálfilozófusokra bízom) különösen súlyos esetével kell szembesülnünk: a miniszterelnök nem hazudott a parlamentnek, hiszen a kérdéses személyhez nem fűzték üzleti kapcsolatok, hanem csak annak feleségével ütött nyélbe ügyletet, csekély összegű hitel tárgyában. A vádak szerint továbbá többször napokig vendégeskedett ingyen vagy jelképes összegért a vele baráti kapcsolatokat ápoló vállalkozók nyaralóiban/villáiban, természetesen a világ különböző pontjain. (Azóta kiderült, hogy még többször előfordult ez, mint eleinte tudható volt.) A magánhitelt nemrégiben (már elnöki hivatali idejében) nagyon kedvező feltételekkel banki kölcsönre váltotta át – ám már miután kitudódott a dolog, vagyis a közvélemény nyomására. Tágabb kontextusa is lehet azonban az ügynek: (természetesen) megcáfolt híresztelések szerint Alsó-Szászország miniszterelnökét a Porsche és VW jutalmazta kedvezményes kölcsön formájában (egy másik tudósítás itt olvasható) – tudniillik mindannyian a BW-Bank ügyfelei – köszönetük kifejezése gyanánt a miniszterelnök közbenjárásáért megmentésük éredkében. (Márpedig megmentésük nyilvánvalóan nemzeti érdek, q.e.d.) Akit az ügy részletei érdekelnek, az pl. itt és itt találhat kimerítő összeállítást a témában.
A Wulff-ingatlan
Hogy Wulff ügyében indul további vizsgálódás, az már szinte bizonyos. Az is bizonyosnak látszik, hogy a német elnök úgy kezelte a médiát, ahogyan civilizált országban nem szabad. Először is megpróbálta megakadályozni, hogy a Bild nyilvánosságra hozza az ügyet, ingerült hangvételű hangos levelet hagyva a lap főszerkesztőjének a mobilján, s megpróbálva a lapot kiadó Springer vezetőjét is mozgósítani ennek érdekében. (A lapnak ez persze jól jön: nagyon bőséges összeállítást találhat benne az olvasó.) Tegnap este továbbá nyilatkozott – mint hírlik, a spontán kérdésekkel kapcsolatos előzetes egyeztetéseket követően – a német közszolgálati televízióknak, a ZDF-nek és az ARD-nek. A mai német lapok kommentátorai nem győzik hangsúlyozni, hogy újságjuk hiába próbálták interjúra kérni az elnököt, nekik nem volt hajlandó nyilatkozni. (A FAZ tudósítója kifejezetten szatirikus hangnemben számol be erről.)
A dolog jelentősége persze messze túlmutat a médián. Alighanem igaza van a FAZ kommentátorának, aki igen ironikusan kezeli az SPD-elnök Sigmar Gabriel kijelentését, hogy egyenesen az állam válságához vezetne, ha két éven belül a második elnök is leköszönne a hivataláról. Ha a Rote-Armee-Fraktion és a Baader-Meinhof csoport tevékenysége tevékenysége nem tudta megrendíteni az államot, miért rendítené meg az elnökök bármilyen gyors ütemben lejátszódó váltakozása is? Nyilvánvalóan nem rendítheti meg az államot, hiszen a funkció – noha nem merőben formális – nem jelent külön hatalmi ágat. Az államot megilleti – és az államot illeti meg, a paramilitáris alakulatokat Európában nem – az erőszakgyakorlás monopóliuma. Ám egyetlen hatalmi ág működése sem merülhet ki pusztán az erőszak gyakorlásában. Az állam működéséhez annak minden szintjén jóval többre van szükség: az engedelmességet erőszak alkalmazása nélkül biztosító tekintélyre. Ennek híján a hatalomgyakorló tevékenysége szánalmas vergődés, még ha a pőre hatalom (Gewalt) alkalmazása szavatolja is a pozíció megőrzését. (S hadd műveljek itt egy kis politikai filológiát: a FAZ kommentátora a Köhler előtti elnökre, Roman Herzogra , a az alkotmánybíróság korábbi elnökére hivatkozik, aki hivatal ideje lejárta után állítólag ezt a megjegyzést fűzte némi öntetszelgéssel az alkotmány V., a szövetségi köztársasági elnökről szóló passzusához: „hivatali autoritás … Németországban nyilvánvalóan csak közvetetten, egy sor hivatalviselő személyes autoritása révén” gyakorolható. Ám sehol egy forrásmegjelölés, hol kommentálta ezt az egykori elnök ezt a sokféleképpen érthető mondatot.)
Adott esetben tehát messze nem az állam válsága a fenyegető veszély, mint az SPD elnöke – valószínűleg rövidlátó taktikai megfontolásból – állítja. Csupán ennek a tekintélynek az erodálódása, az adott személyt (s nem föltétlen az elnöki hivatalt) illetően. Ezt a folyamatot gyorsíthatja az elnök médiaszereplése. A tegnapi interjúban például az alábbiakat mondta: „Öt év múlva azt a mérleget szeretném megvonhatni, hogy jó, sikeres köztársasági elnök voltam” – nyilván mondjuk Richard von Veizsäckerhez képest –; „Nem szeretnék olyan országban elnök lenni, amelyben az ember nem kéret kölcsön pénzt a barátaitól”; „Még a szövetségi kösztársasági elnüknek is vannak emberi jogai”.
(A Wikipedia jóságosan figyelmeztet idevágó szócikkében, hogy Christian Wulffot ne keverjem össze Christian Wolffal. A világért se tenném.)
Képek forrása: nzz.ch
