„Az ember testi-, lelki tulajdonságai neveltetése és megrögzött szokásai olyan látásmódot alakítanak ki, amelyek nem teszik lehetővé, hogy a tőle különböző világot megismerje.” /Francis Bacon/
„A valóság az, ami akkor sem tűnik el, ha már nem hiszünk benne.” /Philip K. Dick/
A sorozat eddig olvasott könyvei közül messze kiemelkedik legújabb olvasmányunk, az UBIK. Rendkívül összetett szerkezete azonban könnyebben érthető, mint mondjuk a Palmer Eldritch három stigmájának zavarba ejtő világa. Bár az UBIK is nyomasztó (mint minden dicki [vagy megkockáztatom: hétköznapi] tapasztalat, amely a lét számunkra meg nem ismerhető, s csak néha előbukkanó szegletéről árulkodik), Dick számos kulcsot ad a befogadó kezébe a gördülékenyebb értelmezés reményében.
Ám ne gondoljuk, hogy az UBIK ponyva, vagy hogy nekiülhetünk a reggeli metrón. Mert bár gyakorlatilag kivitelezhető a művelet, mentálisan nagyobb munkát kell vele végeznünk, mint ahogy azt először gondolnánk. A lét kérdései – különböző aspektusokból, egy utópisztikus világban. Lássuk hát, miről is van szó.
Az alapprobléma – fölnagyítva
Mint ahogy azt már megszokhattuk, újabb (anti)utópiával van dolgunk, a „távoli” 1992-ben járunk (a regényt először 1969-ben adták ki), ahol a problémák alapja ma is fönnálló dilemmákból ered, mivel a téma örök, megoldás nélküli. A jövőlátó pregokoktól, pszi- egyedektől, valamint az őket semlegesítő antiképességű tétlenektől eltekintve egy alapvető kérdés áll az UBIK centrumában, s ez az elmúlással foglalkozik.
Az életet követő halálra természetes folyamatként tekintünk, ám korunkban is megfigyelhető az ellene tett számos (olykor izzadtságszagú) törekvés. Tovább élni, vagy meg sem halni – avagy az Istent játszó ember örökös küzdelme a halandóság béklyójával szemben.
A regény világában elavult a gyász és a halott kiírása az élők sorából. Egy tudományos fölfedezésnek köszönhetően a haldoklót vissza lehet hozni az életbe, vagyis a féletbe. Ez a lét és nemlét közti állapot, melyben a test egy fagyasztott koporsóban kap helyet, az elme azonban tiszta marad, s így a lélek (?) képessé válik arra, hogy a megfelelő eszközök segítségével kommunikáljon még élő szeretteivel.
„A temetés barbár szokás – mormolta Herbert hangosan. – Kultúránk primitív kezdeti időszakának maradványa.”
„Az ENSZ-nek be kéne tiltania a féletet. (…) Mint beavatkozást a születés és a halál természetes ciklusába.”
A temetkezésről nyilatkozó első idézet kapcsán érdemes visszatekinteni erre a „kezdeti” időszakra. Az tradíciók alapján háromféleképpen temeti el halottait az emberiség. Létezik a – nálunk is jellemző – földbe temetés, létezik az elégetés és az úgynevezett állatokkal való föletetés (ez utóbbi alatt természetesen vallásos – különösen a hinduizmusban megfigyelhető – szertartásról beszélünk). Mindhárom temetkezési mód egy okra vezethető vissza: az Istennel való kapcsolatra. Föletetés során a madarak szállítják (szimbolikusan) fölsőbb régiókba a halottat, égetéskor a füst. A földbe való temetkezés különösen természeti népeknél terjedt el, ugyanis a fauna megújulásából (a földből kinövő növények, gabona – de idevehetjük a föltámadt Jézus Krisztust is) arra is következtethetünk, hogy az isteni entitás inkább a földben keresendő.
A temetkezés ezen szertartásos módjáról való lemondás meglehetősen profán kategóriába taszítja az amúgy is hitevesztett emberiséget, s a tudomány végletekig történő istenítése is hozzájárul a folyamathoz, melyet leginkább a deformáció szóval jellemeznék. Ebben a világban élnek tehát az UBIK hősei.
Egy különösen összetett, sok oldalról manipulált társadalomról beszélünk, ahol a már említett antiképességű tétlenek azon ügyködnek (a tétlenek dolgoznak – íme az első paradoxon a nyelv szintjén), hogy semlegesítsék a pszi képességűeket, akiket többek között arra használnak föl cégek, hogy marketingjüket s ezzel termékeiket erősítsék. (Ahogy azt már a Palmer Eldritch három stigmájából megtudhattuk, a prekogok képesek előre megjósolni egy adott termékről, hogy sikeres lesz-e a jövőben. E jóslatot követően indul meg a gyártás, vagy a jövőben sikertelennek látott darab termelésének visszautasítása.)
Egy ilyen hatástalanító akció során azonban beüt a krach. Egy csúnya (sokáig tisztázatlan) árulás következtében a Lunára küldött tétlen-csapat, vezetőjükkel Joe Chippel hatalmas gonddal szembesül: haza kell szállítaniuk a súlyosan sebesült Glen Runcitert, aki egyébként egy az embereket féletben tartó központnak a befolyásos vezetője.
Azonban gyanús tünetek sokaságát kezdi fölfedezni a csapat mind magukon, mind a körülöttük lévő világban. Két egymásnak ellentétes erő csap össze a szemük előtt, a pusztulás és a keletkezés különös egyvelege. Az ételek megromlanak, a tárgyak visszaalakulnak évtizedekkel azelőtti állapotukba. Dick mesterien nagyítja ki a lét – egyébként szervesen egymás mellett létező – ellentéteit: az életet és a halált. Teszi mindezt úgy, hogy a tapasztalat rendkívül abszurd voltára ébredjen az olvasó, a szereplőkkel együtt.
„Valaki épp most mozdított át minket, valamennyiünket, egy másik világba. Egyszeriben ott éltünk, ott laktunk(…),majd váratlanul egy mindent magába foglaló hatalom visszaröpített bennünket ide, saját univerzumunkba.”
„(…) ezek a folyamatok éppen ellentétes irányba haladnak. Az egyik, hogy úgy mondjam kifele, ki a létezésből.. (…) A második ezzel szemben világrajövetel.”
Egy láthatatlan erő általi irányítottság tapasztalatában a talajvesztés félelme fenyeget. Az állandóan alakuló külvilág (pl.átváltozó liftek, a csoport tagjainak rejtélyes, elsorvadás általi halála) a lét egy másik megközelítését hívja elő: a szolipszizmust.
„De ez csupán a saját világom. Nem az egész univerzumot nyeli el a szél, a hideg,a sötétség és a jég többrétegű takarója. Ez az egész csupán bennem játszódik le, mégis, mintha odakint látnám (…). Vajon az egész világ énbennem van? (…) A bizonytalanság,amit érzek,ez a lassú, de biztos út az entrópia felé, ez maga a folyamat. Amikor lehunyom a szemem, az egész világegyetem eltűnik. De mi lesz a különböző fényekkel, amiket látnom kéne? Az új méhek felé vezető utakkal?”
A Tibeti halottaskönyv reinkarnáció-tanára utaló „színekben látás” hiánya is arra hívja föl a fenti idézet beszélőjének figyelmét, hogy a körülötte lévő világból (legnagyobb bánatára) csak az létezik számára, amit érzékelni képes. Az ezen alapuló szolipszizmus-tan a külvilág minden részletét kizárólag a szubjektív elme kivetüléseként fogja föl, ami tovább nehezíti az egymással való közös narratíva létrehozását, egymás megértését és a világban való közös boldogulást.
Emellett a szolipszizmusba belemerülve a lét alapvető tényezői is megkérdőjeleződnek. Mi az élet? Mi a halál? És a regény szempontjából a legfontosabb: mi a félet?
A cikked jelentős részével maradéktalanul egyetértek, pontos elemzés, azonban amikor azt írod: “A temetkezés ezen szertartásos módjáról való lemondás meglehetősen profán kategóriába taszítja az amúgy is hitevesztett emberiséget, s a tudomány végletekig történő istenítése is hozzájárul a folyamathoz, melyet leginkább a deformáció szóval jellemeznék.”, ez az általad leírt folyamat szerintem azért nem áll a regény világára, mert amennyire meg tudom ítélni, az egyáltalán nem profán módon áll a halál kérdéséhez, a tudományt pedig nem isteníti egyáltalán, inkább azt mondanám, isteni jelleggel itatja át, tehát nem akar a helyébe lépni. Ezért aztán én pozitívabban értelmezem is az Ubik vallásos képét, nem deformálódik itt a hit, hanem megtapasztalhatóbbá válik.
igen-igen. a deformációt a hétköznapi “tudatlan”/Ubikot nemismerő külvilágra értettem. de köszönöm a kiegészítést.
Nekem a Halál labirintusa a kedvencem. És az első Dick idézet a kedvenc idézetem.
a föletetés tudtommal a buddhistákra jellemző, és kifejezetten a tibet buddhistákra: http://en.wikipedia.org/wiki/Sky_burial
vízparton élő népeknél előfordult az is, hogy a vízbe dobták a holttestet.
másba nem tudok belekötni, még nem olvastam a könyvet, így nem örülök annyira a spoilernek, de sebaj, pár hónap és majd csak elfelejtem :)
Igazad van, csakhogy a buddhizmus a hinduizmusból fejlődött ki (a dzséjnizmussal együtt – bár ez utóbbi inkább filozófia mint vallás.)
“Higiéniai megfontolások vezették Zoroasztert és követőit abban is, hogy a halott elhantolása, vízen “leúsztatása” helyett a halottégetésre, majd a faállomány óvása érdekében halottaik keselyűkkel való “feletetésére” térjenek át. Sivatagi körülmények között az elhantoltat a sakálok könnyen kiásták a homokból és a maradványokat széthordva fertőzési gócokat teremtettek, a kevés víz nem tudott öntisztulni, a keselyűk pedig szinte percek alatt csontig tisztították a hullákat. Az évszázadok folyamán a feletetés technikája is – mindig a higiéniai tökéletesedés útján – fejlődött: először fákra, ágak közé fektették halottaikat, hogy csak a gyors és tiszta madarak férjenek hozzájuk, majd építményeket emeltek, ahol egyrészt a testnedvek felfogására vagy mélybe vezetésére is gondoltak, másrészt papok őrszolgálata védte a halottakat – és ezzel az élőket – az emberi beavatkozástól és a földön járó állatoktól. Végül ennek a századnak a hetvenes éveiben a még létező legnagyobb párszi kolónia temetkezési helyén, a bombayi “Hanging Garden”-ben a halottak kitételére szolgáló “Tower of Silence”-et (“A Hallgatás tornyá”-t) modernizálták: amint kellő számú keselyű lepte el a hullát, két negyedgömb rácsozatot csuknak össze fölöttük, nehogy a testrészeket széthordják a városban.” /Halmos Antal – India és Nepál/
A vízbe dobás is jellemző, ez is az életfolyóval stb. való összefüggés,ám jellemzőbb volt az ún. hullámsír – amikor a vízen úsztatott holttestet elégetik.