Az áprilisi tragédia utáni hírzárlatnak köszönhetően maguk a munkások és családjaik is csak késve értesültek a valódi helyzetről, több ezren fölvonultak a május elsejei majálison, szervezetüket ezzel – önkéntelenül – óriási sugárzásnak kitéve. Itthonra is csak lassacskán kezdtek szivárogni az információfoszlányok. Hogy szedjük le a saláták külső leveleit. Meg hogy egyébként nincs nagy baj. De volt.

A számtalan egészségügyi következményeket okozó 4-es blokk robbanásáról és a szupergyors likvidálásról híres-hírhedt történet egyéb adalékokat is nyújt a jövő társadalmai számára. Képes lesz az ember valaha is fölülkerekedni a természeten?

Kedden a Corvin moziban bemutatták Bendarzsevszkij Anton és Maczelka Márk közös dokumentumfilmjét, melyet hatalmas anyagból (több mint száz óra felvétel, rengeteg archívumi adat és kutatás) készítettek el abból a célból, hogy a kezdetben titokként – tabuként?- kezelt történet minél többünkhöz eljusson. A kész mű a Csernobil öröksége: a Zóna címet kapta, és tanulságában jóval többet nyújt a néző számára, mint egy általános oknyomozó film. Maradnak ugyan megválaszolatlan kérdések – részben az önkéntes hallgatás, részben a múlt fölfedhetetlenségének gátja miatt – ám a közösségi emlékezet életben tartásához és az állóvíz fölkavarásához mindenképpen szükséges vállalkozás lerántani a leplet egy évtizedes rejtélyről.

A Zónával kapcsolatban – már csak a cím kapcsán is – önkéntelenül eszünkbe juthat Takovszkij Stalkere. A tiltott területre visszamerészkedő férfi metaforikus története természetesen nem az erőművel kapcsolatos esetet dolgozza föl, ám Anton és Márk dokuja után kénytelen voltam számos párhuzam fölállítására. Az ismeretlen és a megismert természetet, és annak az emberre tett hatását vizsgáló Tarkovszkijt a burjánzó, az ember által soha nem igába hajtható növény- és állatvilág érdekli, ami számunkra otthonossá és egyben idegenné teszi mindennapi életünk terét. Az erőmű munkásai is szakadatlanul törekedtek a helyzet jobbá tételére. Visszajártak dolgozni a katasztrófa után, ezzel életüket kockáztatva. A tudósok levették magukról a sugárzás mérésére alkalmatos dozimétert (és a védőruhát is), hogy a robbanás helyszínéül szolgáló 4-es blokkban kutathassanak. (Ha magukon hagyták volna a dozimétert, bizonyos sugárzás után kénytelenek lettek volna elhagyni a helyszínt úgy, hogy oda már nem térhettek volna vissza)

Az életösztön kerül itt ellentmondásba a munkamorállal. Vagy valami olyasmivel, amit kívülállóként nehéz megérteni. Ezeknek az embereknek az életük volt Csernobil. Az életük, amit nem voltak hajlandóak föladni holmi egészségért, vagy hosszabb élettartamért. Kiváló példa erre az, ahogyan nem hagytak föl a reaktori munkával, vagy az, amikor a robbanást követő pár napban – a tisztítómunkák megkezdésével egyidőben – három embert küldtek föl a legendás toronyra, hogy kitűzzék népük zászlaját (ami az atommal fölvett és ellene megnyert (?) harcot hivatott ábrázolni). Persze a három zászlóállító hamar meghalt.

Élhetőség és élhetetlenség kérdései ezek. A szemlélő számára fölfoghatatlan, embertelen döntések.

A legnehezebben megemészthető mégis az, ahogyan a nyilatkozó egykori munkások és tudósok viszonyulnak a történtekhez. Ekkor hívódott elő emlékeimből Claude Lanzmann Soá című megrázó riportfilmje. A holokauszt traumáját földolgozni kívánó monstre alkotás (570 percnyi filmről van szó) riportere tolmácsokkal fölszerelkezve ment vissza az egykori haláltáborok – és környezetük – helyszíneire, ahol szemtanúkkal, túlélőkkel és egykori német tisztekkel készített interjút. A Soá legfeszítőbb vonása az a természetesség, ahogyan az eseményeket átélők visszatekintenek az elmondhatatlanra. Ami számunkra kísérteties és múltbeli, az számukra egykor jelen volt. A továbbélés szükségszerűsége a holtponton való túllépés, így lesz a megrázó dokumentumból hétköznapi történet – számukra.

A Csernobil környéki falvakból evakuált lakosok sem élték meg gyógyíthatatlan lelki traumaként a történteket. Számukra a robbanás egy nem várt epizód volt a hétköznapok forgatagában. Nehéz értékelni ezt a viszonyt, mert nekünk – akik nem voltunk ott – semmiképp nem tűnik áthidalhatónak a probléma lényege.

A múlthoz való hozzáállás kétfélesége – átélt vs. nem átélt múlt – kerül ütköztetésre az ilyen és ehhez hasonló alkotások megtekintésekor, s a trauma mindennapi közegbe való helyezése, a titkok fölfedése és a megfelelő információk megszerzése (vagy legalábbis a tájékozottság látszata) fontos és elengedhetetlen lépés a megértéshez, a földolgozáshoz.

Csernobil szellemvárosai (a teljesen kiürített atomváros Pripjaty és a Zóna környező települései) közös örökségünk. Muszáj tisztában lennünk létükkel, még akkor is, ha minduntalan szembesítenek a természettel szemben elvesztett csatával, s egyúttal a természet fölülkerekedésével az emberi tényezőn.

Oh, sűrü ágak, eltiport füvek,
Oh, formák csöndje, anda gyönyöre
Az öröklétnek: hűs pásztormese!

Keats Óda egy görög vázához című versének létezik egy értelmezése, mely a fenti problémára hívja föl a befogadó figyelmét. Az ember által birtokba vett természet lázadni fog – ahogyan tette és teszi azt folyamatosan – s eljön majd a pont, amikor mi húzzuk a rövidebbet.

Csernobil öröksége: a Zóna

Szerkesztő-Riporter: Bendarzsevszkij Anton
Operatőr-Vágó: Maczelka Márk
3D animáció: Misku Norbert
Narrátor: Gyukity István
Nyelvi lektor: Gabnai János

A budapesti bemutatóra december 6-án került sor a Corvin moziban, a Magyarhangya szervezésében. A film weboldala itt érhető el.