Ezeket az 53., 54. és 55. heti Mikulásokat különösen nagy becsben tartották. Olyannyira így volt ez, hogy tiszteletükre hitelből plazmatévét vettek és sörhasat is növesztettek a komponok. A plazmatévé persze időnként elromlott, mivel rajta vágták fel marhalábszárat és a vereshagymát a pörkölthöz, sőt, olyik alkalmakkor előfordult, hogy kedves, kopasz, de minden egyéb tekintetben tehetséges valóságsószereplőnek kinéző idióták érkeztek, és vitték nemcsak a tévét, de az eszcájgot és a nagylányt is. Ám a sörhassal ők se tudtak mit kezdeni, és mivel a komponok egyébként sem voltak képesek tizenkét percnél hosszabb időtartamra sem előre tekinteni, sem visszaemlékezni, így tulajdonképpen boldogan ültek az üres, azaz tehát plazmatévétlen lakásban, míg el nem jött újra a Mikulás. Az meg, ugye, hetente többször is jött, így nem volt semmi baj: az ősz öreg ajándékosztó jelentkezett a fizetési csekken, a villanyszámlán, a buszbérleten, a kuplerájtarifákon, egyszerűen mindenen, és berendezte a szobakonyhától a nyolcszobahallosig mindenkinek a pecót, konyhától a klozetig. Már csak szarni kellett bele.

A boldogság teljes volt tehát, és ráadásul semmi jele nem volt annak, hogy az idill valaha is véget érhet. Ezért hatott bombaként, amikor napvilágra került vezetőjük, Fleto Kurtan Joulupukki egy titkos beszéde. A kissé izgága, ám annál idétlenebb szerencsétlen ember ugyanis Komponország létét kérdőjelezte meg azáltal, hogy azt állította: a Mikulás márpedig nem létezik. Mi több, sohasem létezett: ő, Kurtan vette meg a sok szépet a plázában. És ráadásul hitelből ment az egész.

Persze, azonnal kitört a forradalom. Ennek során a forradalmárok egyrészt megvertek pár rendőrt, másrészt bementek a tévébe és megették az összes túró rudit. Erre a rendőrök jogos felháborodásukban alaposan megvertek más embereket, akik pedig nem is biztos, hogy ettek, vagy egyáltalán, szerették a túró rudit. Véletlenül az is előfordult persze, hogy a rendőrök azokat verték meg, akik megették a túró rudikat, de nem ez volt a jellemző, így nem csoda, hogy a forradalmárok egyrészt ittak még egy üveggel, másrészt elkötöttek egy tankot és mentek vele pár métert, ami első hallásra viccesnek tűnik, ám második hallásra is az. Harmadikra meg pláne.

A továbbiakban tehát az Izgága tovább kínlódott egyrészt saját hülyesége, másrészt másokéi miatt, ám a történet végül szerencsés véget ért: az Izgága ellenlábasa, az Idegesen Vonagló Ajkú előbb lemondatta az Izgágát a vezetőségről, majd kisvártatva ő lett a vezető. Másnap persze azonnal bejelentette, hogy mostantól mégis van Mikulás, sőt, mindig is volt, de innentől már három is van: kettő a fehér, gazdag komponoknak, egy meg az összes többinek. Ez ugyan nem tűnt teljesen igazságosnak, ráadásul be kellett áldozni az öreg napokra félretett mandarint és szaloncukrot is, de a komponok persze ezzel mit sem törődve, nagy örömmel fényesíteni kezdték a kiscsizmákat, hogy reggel majd a Mikulásnak legyen hova tennie a plazmatévét.

A Mikulás persze nem hozott szart se. A komponok mégse búslakodtak, mert tudták, hogy ez azért mégis más, mint ami előtte volt: eddig volt ugyan valamijük, de az hitelből volt, most viszont nincs semmijük. És igaz, hogy az is ugyanúgy hitelből nincs, de legalább vannak páran, akiknek mindenük van, csak hitelük nincs. Így tehát, jobb híján, boldogan, szeretettel néztek reájuk. Őrájuk, akiknek sikerült, helyettük is. És mindeközben nagyon, nagyon büszkék is voltak.

Hisz ők voltak az ő hőseik.