Prospero a választott magányban (fotó: Görög László)
„Az emberek búvóhelyeket keresnek maguknak: falun, tengerparton, hegyekben… Micsoda korlátoltság! Hiszen megteheted, amikor csak akarod, hogy önmagadba visszavonulj. Mert az ember sehová nyugodtabban, zavartalanabbul vissza nem vonulhat, mint saját lelkébe, különösen, ha olyan a belső világa, hogy beletekintve azonnal békesség tölti el.” /Marcus Aurelius/
A társulat legújabb darabja egyfajta Shakespeare-adaptáció, abból is a nehezebb fajta: előzmény. A Vihar előtörténetét megalkotni csak látszólag egyszerű. A lélektusák, a szabadság és kötöttség közt ficánkoló lélek belső és külső harcait különösen összetetté teszi az a tény, hogy a világból (szimbolikusan) kivonuló Prospero (Csák György) maga Milánó ura.
Shakespeare, Marcus Aurelius, Vörösmarty Mihály és Katona József műveinek értő fölhasználásával olyan előadás született, amely a színészi átéltségből következően rendkívül expresszív, emellett az eredeti Vihar kapcsán is arcul ütő összefüggéseket fed föl az emberi lélekkel kapcsolatban.
Prospero önkéntes kivonulása nem fizikai, inkább mentális aktus. A könyvtárát állandó pihenőhelyéül, és könyveit társául választó uralkodó láthatóan egyedül van: legtöbben nem értik (de nem is érthetik) a férfi viselkedését. Az Igazság keresése olyannyira megbabonázza őt, hogy nyakig merül a textus bűvöletében. Az állandó gondolati aktivitás pedig szükségszerűen a cselekedet kárára megy. Prospero hatalmas tudása, s a bölcsességben való állandó jelenlét átstrukturálja egész világát, létét.
A kétarcú árnyak megkísértik a tudóst (fotó: Görög László)
A hétköznapi történések megértésére (dekódolására) válik képtelenné, s a határvonal valós és olvasott (ám nem biztos, hogy fikcionált) között akkor rajzolódik ki véglegesen, amikor birtokába kerül A könyv, amit egész eddig keresett. Az Igazságról, a varázslatok könyvéről van szó, melynek birtokában teljes talajvesztés, a jelentől való visszafordíthatatlan elszakadás veszi kezdtetét. Innentől leomlik a két, eddig párhuzamosan egymás mellett létező tér (a valós és a mentális) közti híd: már nem csak Prospero képtelen értékelni a külvilág mindennapi vetületét, hanem rokonai (és rosszakarói) sem tudják fölvenni a szokatlan logika vezérfonalát.
A végleges (elmebeli) izoláció, a jelenben való megszűnés pillanata érzékletesen kerül bemutatásra a tündérek által megidézett mozgalmas világban. Ezen árnyak föltűnése is sikerült kísérlet: a fekete kámzsás palástjuk levétele után pajkossá váló nők lénye kettős (a színes és fekete vizuális ellentéte, valamint a mozgás kétfélesége is ezt emeli ki), ahogyan az Igazság megismerésének is van szükségszerű jó és rossz oldala. A tündérek és manók (akiket a főszereplőn kívül senki sem lát) segítik Prosperót ezen az új ösvényen, melyen le kell mondania egójáról, s ezzel azokról a problémákról is, amikkel egyébként – mint uralkodó – aktívan kéne foglalkoznia.
A cselszövés (fotó: Görög László)
A mesevilág és a puszta való ellentétét – a mesés könyvtári helyszín/ díszlet ellenére – a színészi alakítások fedik föl leginkább a néző előtt. Solténszky Tibor Gonzalója rendkívül bölcs, a szó jó értelmében földhözragadt tanácsos, aki az események kezdetekor sejti a szörnyű véget, mégis minden idegszálával segíteni akar Prosperón. Szemere Zsolt Alonsója kellőképpen tenyérbemászó konspirátor, aki minden idegszálával arra koncentrál, ami neki fontos, nem törődve azzal, akit eltapos.
Antonio (Válik István) karaktere rendkívül eltalált és egyszerre zavarbaejtő. A darab – az eredeti irodalmi kiindulópont mellett -, már csak a címe kapcsán is összefüggésbe hozható Peter Greenaway Prospero könyvei című filmjével. Az adaptációk rendkívül érzékletesen mutatják be Prospero kivonulását (a Radikális-előadás a szöveg és a színészi játék, a Greenaway-film eszközkészletéből adódóan az erős vizualitás szintjén), ám különböznek egy morális kérdés ábrázolásában.
Antonio és a könyvtáros (fotó: Görög László)
Greenaway szabályszerűen megbünteti az – egyébként jogosan, trónbitrolásából és az eredeti uralkodó elűzése okán elítélhető – ellent. Formanek Csaba társulata viszont megkérdőjelezi a testvér sok helyütt tényként kezelt bűnösségét. Válik István Antoniója megértő, érző öccs, aki látva bátyja elszakadását a valóságtól úgy érzi, Milánó érdekében meg kell hoznia a számára is fájó döntést. Gonzalóval együtt keserűen viselik a következményeket, ám bűnük abban a pillanatban (talán) fölülírható, amikor a józanész oltárán áldozzák föl az addigi uralkodó iránti tiszteletüket és szeretetüket.
Ez a morált érintő változtatás új megvilágításba helyezi a shakespeare-i befejezést. (A Vihar végén Prospero lemond varázserejéről, s a viszályok elsimításával helyreállítja a harmóniát ellenségei szívében.) Ugyanis a Prospero könyvtára címszereplője tisztánlátása ellenére hibázott, talajt vesztett, labilis lelke képtelen lett volna önmaga és népe irányítására.
Prospero és a tündérek (fotó: Görög László)
A végső igazságtétel így kétélű folyamat: Prosperónak egy kicsit Antonióvá kell válnia, ahhoz, hogy kormányozhasson. Ám ez mindenképp az elűzött uralkodó választása kell hogy legyen. És itt érkezünk el Shakespeare-hez, akinél a szigetlakó tudós önként mond le a varázsról, elismerve azt, hogy rég hozott döntése (a valóságtól való elszakadás) képtelenné tette arra, amire hivatott – Milánó urának lenni.
Hiszen ahogy a nézők világából a színpadra emelt (játékával humort teremtő) könyvtáros (Pokorny Szilárd) esetlensége is minduntalan erre utal izgágaságával és a könyvekkel való együtt létezésével: a végső tudást jobb nem keresni, mert lehet, hogy önmagunktól távolít el az ismeretlen birtokbavétele.
Prospero könyvtára, a Radikális Szabadidő Színház előadása, rendező: Formanek Csaba.
A premier időpontja: 2011. december 15.
