Mindkét remekmű olyan típusú kikapcsolódást ígér a primitivitást nem elutasító zenekedvelők számára, ami könnyűszerrel földobhat egy fáradt hétvégi reggelt, vagy egy esős péntek estét. Én magam is több alkalommal áldozatul estem az unszolásnak, s nem egyszer hallgattam végig mindkét örökbecsűt, minden alkalommal hangulatjavító szerként fölhasználva azokat.

Múlt héten azonban eltört bennem valami. Épp Sickratman Evvel a dalban-át élveztük, amikor villámcsapásként belém nyilallt a fölismerés: a szám (főleg klippel együtt) messze túlmutat a paródián, s inkább rosszízű kritikának tűnik korunk érzelemmentességéről.

Vajon mi az oka annak, hogy az Evvel a dalban keserédes utóíze nem jön elő a Szerelmes vagyok hallgatásakor? Mi a különbség két olyan zeneszám között, melyeknek közös témája a szerelem?

Mindkét esetben rontott nyelvvel van dolgunk, ám pont ez a tényező az, ami miatt eltérő élményben részesül a befogadó. A paródia tárgya tesz különbséget a két szám között.

A két kiemelt sláger közül, bár ugyanazzal a stratégiával dolgoznak (ez a már említett rontott nyelv), eszközkészletük és nyelvhasználatuk különbözőségének okán az egyik magát a nyelvet, a nyelvi romlást és a nyelvhasználót gúnyolja, míg a másik túlmutat önmagán: a kevéssé sikerült próbálkozás eredménye az lesz, hogy a lefestett érzést járatja le, fosztja meg jelentésétől.

Tebeléd, Tebeléd

A Bëlga 2005-ben megjelent Szerelmes vagyokja köré gondosan megtervezett marketing épült, emiatt nem elhanyagolható a számhoz társított klip sem, amelyben szolárium barnított, kigyúrt férfitestek tulajdonosai intéznek érzelmes szavakat egy a video előterében rendre föltűnő szőke, kisportolt hölgyeménynek.

A zenekar ekkoriban bezsebelt egy díjat is, melynek az átadójára ezt a három erőművészt küldte el, fricskát mutatva mind a díjnak, mind a csillogó-villogó, külsőségekre hajazó média világának. Ezzel a gesztussal kísérletet tettek egy pszeudo-zenekar megteremtésére. Ennek lényege, hogy azok, akik föllépnek (ebben az esetben megjelennek és mint Bëlga veszik át a díjat) nem egyenlők azokkal, akik valójában az együttes tagjai. Így az igazi művészek védve vannak, s a háttérből irányítják bábjaikat olyan módon, ahogyan egyébként a média tenné velük.

Sajnos a kísérlet itt véget is ért, pedig személy szerint szívesen vennék egy újfajta, nem menedzserek által megtervezett megmozdulást a magyar zeneiparban.

A Szerelmes vagyok, nyelvezetét tekintve olyan kifejezések tárháza, melyekben a humorforrás nem a nyelvi helytelenségből, hanem az értelmezhetetlenségből, vagy éppen a többértelműségből fakad. Kiemelhetnénk a „Tebeléd, Tebeléd” refrént, vagy az ennél egy fokkal egyértelműbb „Tebeléd … Vagyok én” zárósort. Ám ha alaposabban megvizsgáljuk a szöveget, egyéb ínyencségekre bukkanhatunk.

Rögtön a dal elején hallható a „mikor megismertelek azt hittem, már ismerlek” önellentmondás, vagy a „földöntúli érzés ,mikor meglátlak nem tudom leírni, amikor még nem látlak” frázis. Ezek egyértelműen a szerelmi vallomások kliséire, s azoknak kiüresedésére, értelemvesztésére utalnak, mégpedig úgy, hogy a szövegeken végzett módosítást követően a dal mondatai az értelmetlenség meghökkentő erejével hatnak.

A „jaj, de csinos a ruhád, hú, de jófej anyukád, ahogy fújja a szél hajad libben nagyon szép, megleszünk remekül, dolgozom, te meg szülsz.” sorok pedig egyértelmű célzásai a társadalmi bevésődések elmében okozott rombolásának. Olyan képek kerülnek itt egymás mellé, melyek sem hangulatukat, sem témájukat illetően nem egymáshoz tartozók, s pont ez a tény az, ami az ezeket egymás mellé állító beszélőt nevetségessé teszik.

Az „Én lennék a világon a legboldogabb ember, hogyha hozzám jönnél feleségül majd egyszer!” mondanivalója világos: lánykérésről ugyan nincs szó, de majd egyszer meg fog történni. Hát lehet ennél egyértelműbben megnyugtatni egy nőt?

A nagyot mondás igénye és a nyelv helytelen használatának eredménye olyan megnyilvánulásokat szül, melyek a nyelvhasználóból űznek csúfot. Nem a mondanivaló kerül alacsony szintre, hanem az a beszélő, aki képtelen értelemmel fölruházni a szavait, s láthatóan csak egymás mellé dobott metaforákat képes néhol logikátlanul, de minden esetben az elkápráztatás igényével egymás mellé tenni.

„Ó, mióta szeretjük egymást csak te meg é-én. Bőröd illatáról álmodtam már nem egy regényt.”

Szívküldi

A fentiekkel ellentétben, Sickratman 2004-es Buzi-e vagy címet kapó paródiaalbumáról az Evvel a dalban pont azt veszti el, amire a Szerelmes vagyok szert tesz, a nyelvhasználó bírálatát.

Mégpedig több okból kifolyólag. Az itt megjelenő nyelviség is számos hibával dolgozik, ám a Szerelmes vagyok értelmetlen, többértelmű, vagy épp saját magát nevetségessé tévő soraival ellentétben az Evvel a dalban olyan trükköket alkalmaz, melyek kifejezetten hibás használatuk okán lehetnének viccesek. Lehetnének, de nem lesznek. A – legmélyen valahol – komoly érzelmeket megfogalmazó vers formába öntésekor olyan szándékolt rontásokat helyezett el az alkotó a dalban, amik nem veszik el a szöveg értelmét, maximum pillanatnyi jókedvre adhatnak okot.

Ilyen hibának tekinthető a ’mindég’ (mindig) időhatározó használata , vagy az alany-állítmány egyeztetésének hiánya.

A refrénben visszatérő, s a címben is megjelenő teljes hasonulás figyelmen kívül hagyása újabb humorforrásnak tűnik, az indokolatlanul odakerülő ’hogy’-gyal együtt: „Evvel a dalban mondom el, hogy a szívem üzenetét.Hogy vártalak, hogy rád találjalak.”

Kevesebb nyelvi hibát szerepeltet az Evvel a dalban, ám ennek a számnak is szerves része (s a befogadáson sokat alakít) a hozzá készült videoklip, melyben egy korosodó férfi vall szerelmet feleségének, erősen a Budapest Tv nyugdíjas karaoke műsorainak atmoszféráját fölidézve. A kezdetben unottan kártyázó egybegyűltek a szám végére öngyújtóval csápolnak, s az extázist átélő trubadúr-énekes, örömében elérzékenyülő kedvesével osztja meg érzéseit.

Kik szerepelnek a képeken? Idős emberek. Olyanok, akik még nem féltek egymáshoz őszintének lenni, olyanok, akik képesek voltak együtt válságokat megoldani, s olyanok, akik még egy létező erkölcsi törvény szerint képzelték el mindennapjaikat.

Azért tartom kevésbé sikerültnek Sickratman próbálkozását, mert a paródia tárgya a kevés szövegbeli rontás, s az eltúlzott vizualitás okán kevésbé a nyelvhasználók és a Budapest Tv-n szocializálódott „széplelkűek” lettek, hanem maga az érzés, és az őszinte emberek. A szerelem lett kifigurázva oly módon, hogy túlzott vizuális klisékkel és mindenki által lenézett – de legalábbis nem nagyra tartott – szituációban (karaoke, kisnyugdíjasok, playback stb.) lett megjelenítve. Ma csak így vagyunk képesek érezni? Abban a korban, ahol nem tudunk különbséget tenni jó és rossz, giccs és művészi érték között, már azt is átértékeljük, ami valaha szent és sérthetetlen volt? A klip magában vicces, ám ha alkotóelemeire szedjük rájövünk, nincs ezen semmi nevetnivaló.

Egy kommentet kell, hogy idézzek youtube-ról: „Akármennyire ironizáló vagy poénkodó, mégiscsak egy szép, lírai dal a közhelyei ellenére, vagy abban együtt.”

Most a hozzászóló lelkivilágának feszegetése nélkül egy pillanatra legyünk komolyak (ha már idáig nem annyira voltunk): Lehet, hogy van ebben valami?