Az a megtiszteltetés ért, hogy meghívtak beszédet tartani az Occupy Wall Street-en csütörtök este. Mivel a hangosítás be van tiltva, többszáz embernek kell továbbadnia a mondandómat, hogy mások is meghallják (ez más néven “az emberi mikrofon”), ezért rövidre kell fognom magam a “Liberty Plaza”-n. Ez a beszéd hosszabb, vágatlan verziója.

Szeretlek titeket.

És ezt nem azért mondom nektek, hogy több százan visszakiáltsátok “Szeretlek titeket”, habár ez nyilván egy bónusz tulajdonsága az emberi mikrofonnak. Mondd azt másoknak, amit hallani szeretnél tőlük, csak hangosabban.

Tegnap valamelyik felszólaló a szakszervezeti felvonuláson azt mondta: “Megtaláltuk egymást.” Ez az vélemény kifejezi azt, ami itt készül. Egy tágas, nyitott tér (és egy oly nagy eszme, amelyet semmilyen térre sem lehet beszorítani) mindazok számára, akik egy jobb világot akarnak: hogy megtalálják egymást. Hálásak vagyunk.

Ha van valami, amit tudok, az az, hogy az 1 százalék imádja a válságot. Amikor az emberek pánikolnak, kétségbeesettek, és senki sem tudja, mit tegyen: ez a megfelelő idő arra, hogy elfogadtassák a nagyvállalatokat támogató irányvonalakat: az oktatás és a szociális biztonság privatizálását, a nagyvállalati hatalom utolsó korlátjainak lebontását. A gazdasági válság közepén, szerte a világban ez történik.

És csak egyetlen egy dolog van, ami megállíthatja ezt a folyamatot, és szerencsére ez egy nagyon nagy dolog: a 99 százalék. Ez a 99 százalék foglalja el az utcákat, tereket Madisontól Madridig, és azt mondja: “Nem. Nem fogunk fizetni a válságotokért.”

Ez a szlogen Olaszországból indult 2008-ban. Továbbterjedt Görög- és Franciaországba, majd Írországba és végül eljutott arra a négyzetmérföldre, ahol ez a válság kirobbant.

“Miért tiltakoznak?” – kérdezik a zavarba esett tudósok a tévében. Eközben a világ maradék része így szól: “Mi tartott ilyen soká?” “Már régóta azon töprengünk, mikor bukkantok fel.” És leginkább: “Üdvözlünk titeket.”

Sokan vontak párhuzamot az Occupy Wall Street és a seattle-i, úgynevezett antiglobalizációs tüntetések között, amelyek 1999-ben keltették fel a világ figyelmét. Az volt az utolsó alkalom, hogy egy nemzetközi, fiatalok által vezetett, decentralizált mozgalom kifejezetten a nagyvállalatokat célozta meg. És büszke vagyok rá, hogy részese voltam annak, amit úgy neveztünk: “a mozgalmak mozgalma.”

De vannak lényeges különbségek is. Például mi csúcstalálkozókat vettünk célba: a World Trade Organization-t, az IMF-et, a G8-at. A csúcstalálkozók természetükből fakadóan ideiglenesek, csak egy hétig tartanak. Ez minket is ideiglenessé tett. Megjelentünk, a világsajtó főcímeibe kerültünk, aztán eltűntünk. És a szeptember 11-ei támadások utáni hiperpatriotizmus és militarizmus őrületében könnyű volt félresöpörni minket, legalábbis Észak-Amerikában.

Az Occupy Wall Street-nek ezzel szemben van egy tartós célpontja. És nem szabtatok határidőt az itteni jelenléteteknek. Ez bölcs. Csak akkor tudtok gyökeret növeszteni, ha maradtok. Ez életbevágó. Az információs korszak egyértelmű ténye, hogy túl sok mozgalom indul gyönyörű virágként, majd szárad el gyorsan. Ez azért van, mert nincs gyökerük. És nincs hosszabb távú tervük arra, hogy hogyan fogják fenntartani magukat. Ezért ha viharfelhők gyülekeznek, elmossa őket az ár.

Mélyen demokratikusnak lenni csodálatos. De ezek az elvek összeegyeztethetők a struktúrák és intézmények építésének kemény munkájával, amelyek elég szilárdak ahhoz, hogy kitartsanak, amíg eláll a vihar. Erős a hitem abban, hogy ez fog történni.

Van még valami, amit ez a mozgalom jól csinál: elköteleztétek magatok az erőszakmentesség mellett. Nem engedtétek, hogy a média törött ablakokkal és utcai harcokkal legyen tele, amire annyira áhítozik. És ez a hihetetlen fegyelem azt eredményezte, újra és újra, hogy a hírek a szégyenteljes és indokolatlan rendőri brutalitásról szóljanak. Amit tegnap éjjel is láttunk. Eközben a mozgalom támogatottsága nőttön nő. Még több bölcsesség.

De a legnagyobb különbség, ami az elmúlt évtizednek köszönhető, az az, hogy 1999-ben a kapitalizmust a gazdaság szárnyalásának tetőpontján kritizáltuk. A munkanélküliség alacsony volt, a tőzsdei részvények árfolyama meredeken emelkedett. A média megrészegült a könnyű pénzszerzéstől. Akkoriban minden a start-upokról szólt, nem a “shutdown”-okról.

Mi rámutattunk, hogy a a féktelen liberalizációnak ára van. Káros volt a munkások életviszonyára. Káros a környezetre. A vállalatok hatalmasabbakká váltak a kormányainknál, ami káros volt a demokráciáinkra. De hogy őszinte legyek veletek, amíg a jó idők tartottak, egy önzésen alapuló gazdasági rendszert támadni nem volt egyszerű feladat, legalábbis a gazdag országokban.

Tíz év elteltével úgy tűnik, mintha már nem lennének gazdag országok. Csak egy nagy rakás gazdag ember. Emberek, akik a közvagyont kizsákmányolva, a természeti erőforrásokat kimerítve gazdagodtak meg, szerte a Földön.

A lényeg, hogy manapság mindenki látja, hogy a rendszer rendkívül igazságtalan, és kezd irányíthatatlanná válni. A korláttalan önzés tönkretette a nemzetközi gazdaságot. És tönkre teszi a természetet is. Túlhalásszuk az óceánjainkat, mélytengeri fúrással szennyezzük a vizeket, hogy a bolygó legmocskosabb energiaformájához jussunk, ld. az Alberta olajtartályok. És a légkör nem tudja elnyelni mindazt a széndioxidot, amit termelünk, ami veszélyes felmelegedéshez vezet. Általánossá váltak a sorozatos katasztrófák: gazdasági és ökológiai természetűek egyaránt.

Ezek a tények az orrunk előtt vannak. Annyira égbekiáltóak, nyilvánvalóak, hogy sokkal egyszerűbb megszólítani a tömeget, mint 1999-ben, és gyorsan felépíteni a mozgalmat.

Mindannyian tudjuk, vagy legalábbis érezzük, hogy a világ a feje tetejére állt: úgy teszünk, mintha nem lenne vége annak, ami véges – a fosszilis energiahordozóknak és a szabad légkörnek, amely el tudja nyelni a kibocsátott gázokat. És úgy teszünk, mintha szigorú és mozdíthatatlan korlátai lennének annak, amiből valójában bőven van: a pénzügyi erőforrásokból, hogy megépítsük azt a társadalmat, amit mindannyian igénylünk.

A mi időnk feladata az, hogy ezt megfordítsuk: hogy legyőzzük ezt a hamis hiányképzetet. Ragaszkodnunk kell ahhoz, hogy igenis képesek vagyunk létrehozni egy igazságos, befogadó társadalmat – miközben tiszteletben tartjuk a Föld tényleges eltartóképességét.

A klímaváltozás azt jelenti, hogy mindennek határideje is van. Ez alkalommal mozgalmunk nem térülhet el eredeti irányától, nem darabolódhat fel, éghet ki, és nem söpörheti félre semmilyen esemény. Ez alkalommal sikerrel kell járnunk. És most nem a bankok szabályozásáról, vagy a gazdagok adójának növeléséről beszélek, habár ez is fontos.

Azokat az alapértékeket kell megváltoztatnunk, melyek a társadalmunkat meghatározzák. Ezt nehéz egy egyszerű médiabarát követeléssé alakítani, és azt is nehéz kitalálni, hogyan valósítsuk meg. De attól még, hogy bonyolult, nem kevésbé jelentékeny.

Naomi Klein

Ez az, ami ezen a téren történik. Az, ahogy étellel, meleggel ellátjátok egymást, szabadon megosztjátok az információt, figyeltek az egészségügyi ellátásra, meditációs órákat és demokrácia tréningeket tartotok. Az eddigi kedvenc transzparensem innen így szól: “Törődöm veled.” Egy kultúrában, amely arra képzi az embereket, hogy elkerüljék egymás pillantását, mondván: “Engedd meghalni őket!”, ez egy igazi, radikális állásfoglalás.

Néhány végső gondolat. Ebben a nagy küzdelemben, itt van néhány dolog, ami nem számít:

§ A ruha, amit viselünk.

§ Az, hogy rázzuk-e az öklünket, vagy békejelet mutatunk.

§ Az, hogy egy jobb világról való álmainkat meg tudjuk-e fogalmazni röviden, a médiának tetsző módon.

És pár dolog, ami számít:

§ A bátorságunk.

§ Az erkölcsi fölényünk.

§ Az, hogy hogy viselkedünk egymással.

A bolygó leghatalmasabb gazdasági és politikai erőivel szálltunk szembe. Ez rémisztő. És ahogy ez a mozgalom növekszik, annál rémisztőbb lesz. Mindig legyetek tudatában annak, hogy nagy lesz a kísértés arra, hogy kisebb célpontokra koncentráljatok – mondjuk például arra az emberre, aki mellettetek ül egy találkozón. Elvégre, az egy könnyebben megnyerhető csata.

Ne engedjetek a kísértésnek. Ezzel nem azt mondom, hogy ne mondjátok el határozottan, ha valamivel nem értetek egyet. De ez alkalommal törődjünk úgy egymással, mintha sok-sok éven keresztül terveznénk együtt dolgozni egy közös cél érdekében. Mert ennél kevesebb nem lesz elég a feladatunk teljesítéséhez.

Viseljük gondját ennek a csodálatos mozgalomnak úgy, mintha ez lenne a világ legfontosabb eseménye. Mert az. Tényleg az.

*

A következő, október 15-hez hasonló globális demonstráció november 11-én lesz, Budapesten a Szabadság téren.