A The Horrors 2006-ban alakult, Sheena Is A Parasite című kislemezdalukkal pedig villámgyorsan váltak ismerté zenebuzi körökben, főleg, miután az addig “fizetés nélküli szabadságát” töltő kult(klip)rendező, Chris Cunningham készített hozzá videót, méghozzá pályafutása egyik legjobbját. Rá egy évvel jött az első album, a Strange House, ami alapján a The Horrors csak egyszeri poénnak tűnt.

A Strange House a hatvanas évek B kategóriás horrorjainak, illetve a tábortűznél zseblámpával mesélt béna rémsztorik hangulatát és báját idézte meg, továbbá a The Cramps, meg persze a “nagy előd”, Screaming Lord Sutch is nagy hatással volt zenéjükre. A lemezen voltak kifejezetten jó dalok, ugyanakkor nagyon csapongó volt, kiforratlan, és bár a gothos tematika nagyon ügyesen volt felépítve, nyilvánvaló volt, hogy ez nem fog hosszú távon működni.

Szerencsére erre ők is rájöttek, a második albummal ugyanis mindenkit megleptek, és jelezték, muszáj lesz komolyan venni őket. Picit visszavettek a hévből, a számok végiggondoltabbak, és kimunkáltabbak lettek, Badwan ordibálás helyett elkezdett énekelni, és kiderült, hogy tud is. Két év alatt óriásit fejlődött a banda. A Primary Colours egy hibátlan, egyenletes, izgalomdús, és tökéletes album lett, nálam mondjuk benne van az ötven kedvencemben kb.

Így hát nagy várakozás előzte meg a következő, idén megjelent harmadik albumot. Badwanék pedig nem álltak meg a fejlődésben, és kísérletező kedvük sem hagyott alább. Több lett a szinti, több lett az elszállás, és jó irányba haladnak, de azt meg kell hagyni, az új album bár összeszedett, messze nem tökéletes, és közel sem olyan hatásos, mint elődje. Picit még csiszolni kell rajta. Persze a Skying jó album alapvetően, csak hát már bizonyították, hogy tudnak ők jobbat is, de én bizakodó vagyok, mert szerintem fognak is jobbat.

Valahogy így indultam neki a koncertnek. A The Moog szerepe kissé hálátlan volt, de kiválóan helyt álltak, és megtették a magukét. Kis idő után pedig következett a főattrakció, a Dürer nagyterme pedig dugig volt, aminek én nagyon örültem, mert ezek szerint van érdeklődés kevésbé sztárolt, de zeneileg izgalmasabb zenekarok koncertjeire, még vasárnap is, így ez bátoríthatja a koncertszervezőket is, ráadásul a The Horrors aktuális és releváns is, szóval kiváló húzás volt leszervezni őket.

A koncert a Changing The Rainnel kezdődött, ami kiváló kezdés volt. Ezután pedig nagyon bekezdtek a srácok, ugyanis a Who Can Say jött, majd az új album legnagyobb slágere, az I Can See Through You, aztán pedig a Scarlett Fields. A Sea Within A Sea pedig élőben is annyira zseniális volt, akár az albumon, a negyedik perc környékén levő váltástól szokás szerint kirázott a hideg, persze pozitív értelemben. A ráadásban elhangzott Mirror’s Image is, a hosszúra nyújtott Moving Further Away pedig tökéletes lezárása volt a koncertnek.

Tehát nagyjából elhangzott az összes nagyobb sláger, nekem egyedül a Sheena Is A Parasite, és a Primary Colors hiányzott, de ez legyen az én problémám, egyébként kiválóan sikerült megtalálni az egyensúlyt a régi és az új számok közt, jó érzékkel lettek kiválasztva a Skying-ról a legjobb dalok. A dalok pedig kiválóan működtek élőben is, ugyanakkor nekem a katarzis elmaradt, túlságosan rutinszerű volt az egész. Egyébként érdekes volt, hogy az első albumról egyetlen számot sem játszottak, így a kezdeti ijesztgetős, horror-imázst lassan teljesen maguk mögött hagyták, és leszámoltak vele.

Az mondjuk picit dühítő, hogy a zenekar 45 perc után levonult, majd egy 3 számos ráadásra tért csak vissza. Mármint nem egy fesztiválon voltunk, ha már ennyit utaztak, és ennyien eljöttek rá, meg persze ennyit fizettek a jegyért az ott lévők, illett volna egy órát legalább végignyomni ráadás nélkül. Amikor háromnegyed óra után Badwan mondott egy “Adieu!”-t, konkrétan lábon hordtam ki egy infarktust, és nem hittem a szememnek. Szóval ez egyfajta tiszteletlenség volt a közönség felé, lehetett volna ez hosszabb.

De persze összességében a koncert nagyon jó volt, a dalok jók voltak, a hangulat is, Badwan színpadi jelenléte pedig nagyon erős, profin hozta a nyegle rocksztárt, a kezdeti bizonytalan srácból lassan Casablancas szintű frontember lesz. Remélem, majd a következő album turnéján is útba ejtik Budapestet, és akkor majd a katarzis is meglesz.