Kezdetben vala Ádám és Éva, akik ettek abból a bizonyos tiltott gyümölcsből. Ennek következményeként száműzve lettek a Paradicsomból, életéveik száma (isteniről) emberire csökkent. Onnantól fogva meg kellett küzdeniük saját megélhetésükért, a föld megműveléséért, a vad elejtéséért, a nőknek pedig fölfoghatatlan fájdalmak közepette kellett életet adniuk gyermeküknek.
A Biblia szerint – és most tegyük föl, hogy elfogadjuk a tanítást – minden bűnünk visszavezethető erre a legelsőre, a tudás iránti vágyra. A kezdetben még csak kíváncsiságban gyökeredző érzés mára kitágult: kutatócsoportok, tudósok, fejlett tudomány és technika. S minden mire irányul? Hogy könnyebbé tegyük életünket, amiben (elvileg) szenvedésre kárhoztattunk.
Mire jók a gépek? Hát arra, hogy ne nekünk, embereknek kelljen szenvednünk a gyárakban, a földeken stb. Mire jók a gyógyszerek? Hogy ne legyenek fájdalmaink. Mi a tudomány egyik legfontosabb célja? Az emberi élet hosszabbítása. Még ha sarkítok is, erről van szó. Legyünk egészségesek kívül-belül, járjunk minél több szűrővizsgálatra, műtessük meg magunkat, ha valami „hiba csúszott a gépezetbe”. Mondanom sem kell, hogy az egész mögött borzasztóan nagy üzlet van, ám a vállalkozás alapja egyértelműen az ősbűn következményei ellen irányul.
Ám, ha jobban belegondolunk, az emberiség kollektíven el lett átkozva, vagy finomabban: ki lett űzve a Paradicsomból. Emiatt pedig tehetünk mi bármit emberi léptékeinkkel, az isteni törvény ellen képtelenek vagyunk harcot kezdeni. Vegyünk csak néhány triviális példát. A legtöbb találmány, ami az életünket fölgyorsítani, s ezáltal könnyedebbé tenni készült, valójában több esetben okoz zavart, idegességet, s legvégül stresszt, mint megkönnyebbülést. A gépek ugyanis elromlanak, legyen szó most akármiről. És akkor megáll a munka a földeken, leáll a termelés a gyárban, de elmegy otthonról a net, elvesznek az adataink, emlékeink, munkánk, hadd ne soroljam.
Ez meg ugye minden, csak nem jó. Ekkor jön a szentségelés, az idegbaj és tulajdonképpen távolabbi következményként az állandó félelem, hogy az általunk létrehozott gépek, vajon mikor „fordulnak ellenünk” (és itt most nem az Animátrix alaphelyzetére gondolok).
Tehát a bibliai időkben bűnhődnünk kellett valamiért, s ebből adódóan, akár közvetlenül, akár közvetetten, de ma is bűnhődünk. Ezt a tényt tágítja más-más vízióvá Lars von Trier alkotásai során, lássunk most – a teljesség igénye nélkül – pár darabot, az ide illeszthető műveiből.
A bűn lélektana (1984)
Trier első egész estés filmjét fordítják néha A bűn mélységeinek is, s talán ez utóbbi helyénvalóbb a film ismeretében. Melankólián és Antikrisztuson edződött friss Trier-fanoknak kevésbé ajánlanám ezt a 84-es darabot, tekintve, hogy képvilága zavarba ejtő, történetvezetése pedig erős koncentrációt igényel. Töredelmesen bevallom, én magam is kétszer láttam neki, első alkalommal képtelen voltam bekapcsolódni a hipnotikus utazásba. Mert hipnózis veszi kezdetét az alkotás elején. Kairóban segíti transzba egy egyiptomi férfi a főszereplőt, Fishert, aki európai útján szerzett élményeit képtelen földolgozni.
A sárgás-vöröses fények az egész filmben meghatározók, sok a sötét jelenet, laptopon nem ajánlom nézni, bár a szükség nagy úr.
Fisher Európába – gondolatban – visszatérve, újraéli találkozását Osborne-nal, a nyugdíjazott nyomozóval, aki nem örvend túl nagy elismerésnek szakmájában, mivel írt egy könyvet A bűn lélektana címmel, amit visszahívtak az akadémiai könyvtárakból, mondván inkább fikció, mint tudomány.
Fisher viszont pont ezt a könyvet készül fölhasználni nyomozásához, melyben egy sorozatgyilkos, Harry Grey után kutat, aki lottóárus lányokat szemel ki áldozatul. Az írás utasításait parancsul véve, Fisher úgy próbálja elsajátítani a bűnöző gondolatmenetét, hogy belehelyezkedik a szerepébe. Innen pedig nincs menekvés.
A bűn lélektana három szinten játszódik, s emiatt néhol kevéssé követhető. Fisher és Osborne szintje a nyomozás és a mindennapi élet rétege, a Harry Grey-jé átlényegült Fisher szintje a következő, s a harmadik a körülöttük élők viszonyulásaira, bűnösségére koncentrál. A szintek közti váltás egyrészről érdekes, más szempontból sokszor nem egyértelmű: a trieri dogma-film szabályai előírnak bizonyos megkötéseket a filmforgatáshoz. Emiatt nincs vágás, csak a kézikamera lassú mozgása. A vágóképek a szemünk láttára transzformálódnak, s így lesz egy befejező képkockából egy következő jelenet első képe. Mindez előhívja az álomszerűség és a hipnotizáltság képzeteit is, melyekkel együtt élvezhetőbb, teljesebb lesz a filmélmény.
Táncos a sötétben (2000)
Selma Jezkova szerepében Björk, ez sok mindent előrevetít a Táncos a sötétben világával kapcsolatban. Szürreális musicallel van dolgunk, melyben az egyik legnagyobb bűn, a gyilkosság kerül középpontba. Érzékeny nőknek semmiképp sem ajánlom ezt a Trier-filmet, ugyanis egy súlyos szembetegséggel küszködő (majd a film végére teljesen megvakuló), fiát egyedül nevelő, az életben mégis mindig a szépet látó nő története ez, aki beletörődik sorsa sötétjébe, hiszen ő már úgy is látott eleget.
A környezetét alkotó emberek számító volta és aljassága tovább gerjesztik a néző indulatait, ám az együttérzést, vagy a film hangulatát sokszor kizökkentik a menetrend szerinti dalbetétek. Főleg úgy, hogy mivel Björk énekel, azoknak is meg kell barátkozniuk nem mindennapi stílusával, akik amúgy soha nem hallgatják. (S valljuk be, ez elég nagy feladat.)
Egy musicalben semmi szörnyű nem történhet. Ám Trier szerint ez nem biztos, hogy így van…
(folytatása következik)
Szerintem is jogos boncolgatás az elején a vallásos tartalmak megemlítése, Trier-nél azért jócskán akadnak célozgatások ill. szituációk, ahol valami más is eszünkbe jut. Az már egy másik kérdés, hogy az emlegetett eredendő bűnnel milyen közvetlen kapcsolatban állnak a taglalni kívánt művek vagy a kézikamerázás…. (ha ateistáknak jobban tetszik: a mitológiában, más vallásokban és művekben megjelenő emberi kíváncsiság és annak büntetése, avagy ki hozza el újra a tüzet nekünk, és mennyibe fog ez nekünk kerülni).
A Táncos a sötétben-t én kicsit mindig kakukktojásnak (ettől még kiváló, sőt) éreztem, bár többi filmjét sem lehet egy kalap alá venni, de ez valahogy nem annyira populáris, kissé nehezebben emészthető és mégis kultuszfilm. Nem mintha pl. a Hullámtörés egy szép történet lehetne, de mégis könnyebben megkedvelhető minden borzalma ellenére.
A dogma 95 felvetés és pontosítás jó ötlet volt — tényleg, nem akar valaki ilyen filmekről is írni a Gépnarancson?
Az eredendő bűn minden bűn őse. A sorozat a Trier-filmekben megjelenő bűnökkel foglalkozik. Ez természetesen nem az eredendő bűn, ám az elején el kellett kezdeni valahol ahhoz, hogy a többihez eljussunk (értsd: a többi bűnhöz). Hát így.
A cikknek is három rétege van, és néha nem kevésbé követhetetlen, mint a Bűn lélektana a szerző számára.
Az első rész: bocs, de nem értem, hogy jön ez Lars von Trier munkásságához. Ha kreacionista lennék, lehet, hogy jobban értékelném, de így, ateistaként: nem.
Második rész: annyi jött le, hogy nem igazán értetted, miről szól a film, de legalább hipnotikus. Ez még nagyjából rendben is van, de van benne egy tárgyi tévedés: a dogma mozgalmat 1995-ben alapították, 11 évvel a Bűn lélektana után. Egyébként egyetlen egy Lars von Trier film van, amiben a rendező betartotta a Dogma-szabályokat: az Idióták. Az összes többinek (igen, a Dogville-ben is, lásd mesterséges világítás, stb.) kevés köze van a Dogma irányzathoz, egyszerűen csak kísérletezik a csóka, és valahogy működik.
A Táncos a sötétbenbe nem tudok belekötni, talán írhattál volna hosszabban is róla.
Mindennek ellenére élvezetes volt az írásod, és várom a folytatást.
Először is,köszönöm a hozzászólást,
másodszor egy kis kiegészítés: a cikk eleje személyes vélemény, amit ateistaként nem kell elfogadnod, vagy elhinned, mindenesetre szerintem érdekes belegondolni ezekbe a dolgokba úgy is, ha csak egy fölkapott mesének gondoljuk a Bibliát. Mindez úgy jön Trierhez, hogy azokban a filmekben, amiket érinteni tervezek, nagy hangsúly van a bűnön, bűnösségen.
A második résszel kapcsolatban köszönöm az információt, tényleg nem tudtam, hogy a dogma-ügy csak 95-től létezik, azonban jó, hogy Te leírtad. A vágás(?) nélküli technika pedig iszonyat trükkös A bűn lélektanában, ezért gondoltam dogma-filmnek.
Kíváncsi lennék, mi a Te véleményed a filmről, mivel tudnád kiegészíteni a fentieket? (Továbbra is tartom, hogy nehéz volt követni, de hát kinek a pap…)