Azt tudjuk, hogy határainkon belül csak arra van pénz, amire a nagyok akarják. Határainkon kívül arra van pénz, amire van fizetőképes kereslet. Talán ezért tart ott a magyar könnyűzene ahol. A fiatal tinilányok könnyen találnak maguknak új sztárt, de mit kezdjenek magukkal az idősebb korosztály tagjai, vagy akár a huszonévesek?

Nem mintha nekik nem jönnének létre új zenekarok, az már kérdés, hogy ki mire vevő. Biztos én vagyok különleges, vagy nem tudom, de nehezen hoz lázba az, ha egy nevesincs zenekar kiáll a színpadra és leadnak másfél órát. Puff. Enyhe képi hatás az, hogy rázza a fejét, esetleg úgy csapkodja a billentyűket mintha magával az ördöggel küzdene, vagy ha a gitáros megpróbál a háza mögött gitározni. De ahhoz már profinak kell lennie.

Szóval úgy vagyok vele, nekem nem elég a hanghatás, vágyom valami másra is. A színpadon, hol máshol. De ilyen volumenű megmozdulást manapság nem nagyon talál az emberfia Magyarországon. Nincs aki finanszírozza, vagy ha rá is költ az előadó vagy a szervező egy tisztességes összeget, azt mintha száz emberen akarná megkeresni, annyiba kerül a jegy. Persze nyilván nem olcsó az új technika, éppen ezért meg is kell fizetni azt, ha minőségre vágyunk. Egyszer gyűjtsünk erőt, és menjünk el egy magyar együttes koncertjére. Utána meg egy neves külföldi előadó fellépésére (ne csak erőt gyűjtsünk… pénzt is). Ha jól gondolom, a második koncert után azt fogjuk kívánni, bárcsak minden hétvégén részesei lehetnénk egy ilyen kulturális élménynek.

Hát igen… ha magyar előadótól szeretnénk jó minőségű koncertet látni, menjünk el Ákos egyik előadására. Mert azt már lehet előadásnak hívni. A színpadi kép és a hangtechnika akármelyik kétkedőt meggyőzi a koncert után. A jegyár meg a vétel előtt, hiszen nem olcsó mulatság egy Ákos koncert. Koncert? Annak már nem is lehetne nevezni, öltönyös megmozdulás. Már-már színdarab.

Vagy ha otthon ülős élményre vágyunk, szerezzük be Madonna utolsó két koncertturnéjának felvételeit (The confession tour, Sticky & Sweet tour). Még ha nem is szeretjük kimondottan a zenéjét, nem a zene jelenti a fő érzékszerv-élvezeti cikket a műsorban. Fél stadiont beborító LED fal, háttértáncosok, kellékek és koncertenként legalább 5 féle öltözet. Meg közel százezer ember, akiknek az örömük teljes egészében átjön a TV képernyőjén a szobába. Könnyen sikerül vele „elpocsékolni” két órát egy hétvégén, a pixelek szinte magukhoz vonzzák az ember tekintetét. Teljes mértékben. És miért ér többet egy ilyen film, mint akármelyik sok díjat nyert hollywoodi alkotás? Mert többször is nézhető. A filmek végén tudjuk ki a gyilkos, ismerjük az összes fordulatot. De a rádióban is képesek vagyunk egy számot többször is meghallgatni (még ha szentségelünk is, miért megy már másodszor), a zene kiegészülve a színpadi képpel… fogyasztható. Vegyük meg, kölcsönözzük ki, kérjük el… de nézzük meg.

Visszakanyarodva a magyar zenei életre… hogy mi jelenti a legnagyobb gondot? Az egynyári sztárok, nah meg hogy főként azoknak készítik a sztárokat a menedzserek, akik meg tudják fizetni. A fiataloknak. De aki nem vevő a nyálas, szerelmes szövegekre, az mit csináljon? Inkább járjon el minőségibb (és ezzel együtt sajnos drágább) koncertekre, és örüljön annak, hogy nem süketül meg a tinilányok sikoltásától, amikor SP kijön a színpadra.

Mikor várható, hogy Magyarországon is eljárhatunk színházszerű koncertekre? Nem tudom, majd ha lesz pénz a szórakoztatóiparban a régiek számára is. Vagy ha meg tudjuk fizetni. Addig is maradnak az Ákos-koncertek (aki tud mondjon még hasonló minőségű előadót), a dugipénz külföldi sztárokra, és a koncertfilmek.