Nem vagyok ellene az egészséges ételeknek, nem vetem meg azokat, akik rendszeresen sportolnak, ugyanakkor nem tartozom abba a táborba sem, aki úgy gondolja, nem ember az (pláne nem magyar), aki mindennap ne enne valami zsírosat. Nem vagyok híve semmilyen tudatos fogyókúra-programnak, vagy edzéstervnek, de furcsán nézek azokra, akik magukba fordulva telítik szervezetüket a színezékek tömkelegével, ugyanakkor lenézik olyan társaikat, akiknek fogyasztási szokásaik nincsenek ínyükre.

Ez a cikk nem született volna meg, ha nem látom meg az alábbi kettős képet. Nem tartom magam ugyanis jó szónoknak, egyik táborhoz sem csatlakoznék semmiképp. Nem célom senkit megváltoztatni, lebeszélni, pláne rábeszélni. Nem feladatom. Még mindig hiszek abban, hogy a saját egészségünk egy olyan határon belül helyezkedik el, amiért csak mi magunk lehetünk felelősek. Ez alatt nem a „nekem ne mondja meg senki..”-alapállást értem, hanem azt, hogy legbelül mindannyiunknak birtokolnunk kéne egy mércét, egy olyan aránymérleget, amely segítségével visszaterelhetjük magunkat a helyes útra, harmóniánkat elérve vagy fönntartva.

De jött ez a kép, ami mellett nem mehettem el szó nélkül. Gillian McKeith és Nigella Lawson, két egykorú nő szerepel a képaláírás felett. A különbség kettejük között – jobban mondva kettejük megjelenése között – magáért beszél. Míg az előbbi egészségguruként tett szert hírnévre olyan átalakító műsorokban, melyek legfőbb célcsoportja a 35 és 50 év közötti egyedülálló nők, addig Nigella a nevével fémjelzett főzőműsorról híres, melyben zsírral főz, csokoládét eszik, vajjal dolgozik és minden rész végén, még a stáblista alatt kilopódzik a konyhába, hogy a hűtőből csenjen valami finomságot.

Az egészségtelen és az egészséges..ja, nem.

Tisztában vagyok azzal, hogy a külső megjelenés elsősorban a nők vesszőparipája. Mára azonban a tendencia átalakult. Női divatblogok mellett megjelentek férfitársaik, a nagy divatházak már az erősebbik nem számára is reklámozzák az aktuális kollekciót. Elég beleolvasnunk egy – egyébként lassan húsz éves – Bret Easton Ellis regénybe ahhoz, hogy azzal az akkoriban talán meg csak nyugatabbra, de mostanában egyre inkább itthon is létező tendenciával szembesüljünk, hogy – a régi bölcsességgel ellentétben – nem a belső az igazán fontos, hanem a külső.

A harmóniát alkotó belső természet a külső megjelenéssel való kiegészülése elment ez utóbbi irányba, és mindinkább arra helyeződik a hangsúly, hogy hogyan nézünk ki. Pedig a kettő nincs meg egymás nélkül. Erre utalnának azok a jelmondatok is, melyek hirdetik, hogy a testi egészség, lelkivel párosul. Kár, hogy ez nincs így. A sorrend megfordult, az egyének meg kifordulnak önmagukból. Mert könnyebb lemenni egy héten párszor az edzőterembe, vagy diétát kiíratni az éppen pénztárcánk által megfizethető gasztroenterológussal, mint hogy életvitelünk rohanó voltán, problémáink megközelítésén, vagy kapcsolataink felszínességén gondolkozzunk.

Azt hisszük – és ezzel kiegészülve azt próbálják elhitetni velünk -, hogy ha a bőrünk rugalmas, a hajunk csillogó, szemkörnyékünk ránctalan és a BMI-indexünk kifogástalan, akkor az egyenesen arányos életünk rendezettségével.

Érdemes a mostanság divatos egészségmánia mélyére ásni. Nem mi magunk változtatunk életünkön (pedig erre vágyunk legbelül), hanem, minderre képtelennek érezve magunkat másoktól, kívülről várjuk a segítséget. Előre elkészített kalóriatáblázatoktól és étrendektől, borsosan megfizetett személyi edzőktől, narancsbőr elleni krémektől. Továbbmegyek: fogyasztópiruláktól, csodaitaloktól, ilyen-olyan gyógyvizektől, alakformáló jógáktól (abba már bele sem megyek, hogy a mostani jóga-őrület mennyire eltávolodott ezen ősi mozgásforma eredeti céljától).

A testi fiatalság megőrzése abba az illúzióba csábít, hogy belső fiatalságunkat is birtokunkba zárjuk, örökre. De miért kéne ilyet tennünk? Nem pont az élet természetes menetének mond ellent a törekvés, hogy maradjunk fiatalok? Ez a már-már infantilisnak mondható kajtatás a fittség után súlyos következményeket ajándékoz nekünk.

Először is, elhisszük, hogy a kinézet, önmagában mindenen fölül áll. Ebből adódóan külső és belső egyensúlyunk eltolódik. Másodsorban torzul az öregséggel és az elmúlással való kapcsolatunk. Ami gyűrött, nehézkes, beteg, netán halott, az mára tabunak számít. Gyászkultúránk és az idősekhez való hozzáálásunk átalakulása a bizonyíték arra, hogy a nagy szélmalomharcban csak a fiatalságra koncentrálunk, s amikor már végképp át kell adnunk életünk irányítását egy felsőbb erőnek (azaz: bőrünk petyhüdt lesz, tokánk ereszkedik,vagy nehezebb lesz a lélegzés), csak akkor tudatosul bennünk, mennyire ellene voltunk egész eddig az életnek.

Mert az öregség és a halál is az élet része. De csak úgy lehet megfelelő halálunk, ha azt megfelelő (méltó) élet előzte meg. És most elgondolkozhatnánk azon, mennyire méltó a külsőségek hajhászása, a belső értékek átformálása és az egészségmánia egy olyan emberi  élethez, amely elvileg önálló és saját sorsának kovácsa.