Eddig átvettük a kezdeteket, aztán termékeny és igen erős életművének két csúcsát. A harmadik és egyben befejező részben Danger Mouse két izgalmas mellékprojektjét ismerhetjük meg. Szó lesz továbbá az idén megjelent, Ennio Morricone által ihletett új lemezéről és egyéb lemezproduceri munkáiról is.
Danger Doom (2005-2006), Broken Bells (2010- )
A Demon Days munkálatai alatt Burton összebarátkozott az egyik közreműködővel, a brit maszkos hip-hop tehetséggel, MF Doommal, aki a November Has Come című dalban szerepelt. Alapítottak is rögtön egy közös formációt, melynek Danger Doom lett a neve. Ez a formáció egy igen jó lemezt, továbbá egy EP-t ért meg, utóbbi az [adult swim] rajzfilmcsatorna weboldaláról ingyen letölthető volt. Hivatalosan nem oszlott fel a formáció, de új anyagban nem érdemes reménykedni.
A Dark Night Of The Soul munkálatai közben a The Shins frontemberével, James Mercerrel is összebarátkozott, és vele is indított egy oldalprojektet, ami a Broken Bells nevet kapta. Tavaly meg is jelent első, öncímű (vagy cím nélküli, ahogy tetszik) lemezük, ami bár a zseniálistól elmarad ugyan, de egy kellemes hallgatnivaló volt, összességében pedig egy jó lemez néhány igen fogós dallal. A két zenész elmondása alapján a Broken Bells egy teljes értékű zenekar, amely nem csak egyszeri móka volt, így egy második lemez valamikor biztosan érkezni fog. Idén már jött is a folytatás egy 4 számos EP formájában, aminek Meyrin Fields volt a címe. Meglátjuk, mi lesz ebből.
Danger Mouse & Danielle Lupi: Rome (2011)
Szokásos módon, egy korábbi “munkatársával” karöltve fogott bele újabb ambiciózus projektbe pár éve. Adott volt Daniele Luppi olasz komponista, aki a Gnarls Barkley albumok hangszerelésében segédkezett – innen jött az ismertség -, Burton pedig úgy döntött, készít vele egy hommage-lemezt. A Rome című albumon DM és Luppi az olasz spagetti westernek előtt, pontosabban azoknak filmzenéi előtt, még pontosabban pedig Ennio Morricone előtt tisztelegnek, illetve idézik meg azok stílusát, hangulatát. A lemez anyaga öt évig készült Olaszországban, Rómában (innen a lemez címe), méghozzá egy templomból kialakított stúdióban.
Az éneksávokat a fiatal, és igen szimpatikus Norah Jones, és a The White Stripes-szal zenetörténelmet író, újabban különböző projektjeivel (The Raconteurs, The Dead Weather) és kiadójával (Third Man Records) foglalatoskodó Jack White énekelte fel. Danger Mouse állítása szerint az elejétől kezdve egy lágy női, és egy neurotikus férfi hangot keresett az anyaghoz, így ideális választás volt Jones és White. Az anyag pedig tényleg teljesen olyan, mintha egy Sergio Leone western filmzenéje lenne. Van főtéma, van egyfajta íve és a lemez hallgatása közben megelevenedhet előttünk is egy fiktív film cselekménye, amelynek a film elején meghal a hőse. Kapunk ügyes utalásokat, elmaradhatatlan “mexikói felállást” (mexican standoff), na meg persze hibátlan dalokat. Az év egyik legjobb lemezével van dolgunk, amely remélem Quentin Tarantino figyelmét sem kerüli el, amikor majd készülő westernjéhez, a Django Unchainedhez keres zeneszerzőt.
A biztos kezű lemezproducer
A Demon Days óta igen keresett producer lett Danger Mouseból. Dolgozott többek közt a dance-punk csapat, a The Rapture harmadik (Pieces of the People We Love – 2006), az egykori, zseniális Mark Linkous, avagy SparkleHorse negyedik (Dreamt for Light Years in the Belly of a Mountain – 2006), Beck eddigi utolsó (Modern Guilt – 2008), és a blues rockot játszó The Black Keys utolsó három albumán is. A The Black Keys duóval a közreműködés hosszútávúra sikeredett, elsőként a 2008-as Attack & Release-en dolgozott, mint lemezproducer. Az azt követő Brothersen csak egy dalnak volt producere, a nagy slágerré váló Tighten Upnak – időhiány miatt – , ám a decemberben érkező hetedik, El Camino címűnek ismét ő lesz a lemezproducere.
Szóba került még, hogy a következõ The Shins lemezen is ő lesz a producer és ez szinte biztosra vehető, tekintve a frontemberrel való harmonikus munkakapcsolatát. Továbbá a U2 is felkérte új lemezéhez, amelyet az idei év végére ígértek, bár egyelőre nagy a csend körülötte. Bár finoman fogalmazva nem vagyok rajongója Bono és The Edge bandájának, és az utolsó, 2009-es lemezt még a csapathoz képest is kifejezetten gyengének tituláltam, kíváncsian várom az új anyagot, mivel Danger Mouse eddig még sosem hibázott, így bízom benne, hogy kihoz a leghíresebb ír rockbandából egy értékelhető lemezt.
