Az USA 42. elnökét a Monica Lewinsky-affér miatt megkedveltem, két okból is. Az egyik, hogy alkalmat kínált Thomas Nagelnek a Concealment and Exposure című (azóta persze kötetben is megjelent) tanulmánya megírására. A másik ok is pofonegyszerű. Ha emlékezetem nem csal, Bill és Monica esetében nem volt különösebb faxni: egy gyarló (= a világ legtermészetesebb módján viselkedő) férfi és egy kívánatos nő zaftos sztorija, a kényszerítés eleme nélkül, azaz nem kérdőjeleződött meg az akarat szabadsága, vagyis az, ami az embert emberré teszi. (Ja, hogy a férfi ha elveszti a fejét, nem tud többé uralkodni magán, azaz – latinosan szólva – sui impotens lesz, az más lapra tartozik. Hogy a nők pontosan hogy vannak ezzel, persze nem tudom.) De most nem erről a kedves románcról szeretnék írni.

Hanem arról, hogy Bill Clintonnak új könyve jelent meg néhány napja: Back to Work: Why We Need Smart Government for a Strong Economy címmel (New York: Knopf). (A benne megfogalmazott elképzelések rövid összefoglalóját itt  találhatja az érdeklődő.) Az enigmatikus cím azt sugallhatja, hogy a 42. elnök esetleg a 45. elnök titulusáért is ringbe száll, de nem erről van szó: az USA alkotmányát nem orosz mintára szabták. A volt elnök egyfelől  pártját, a demokratákat szólítja föl arra, hogy szedjék össze magukat a hamarosan induló elnökválasztási kampányra, másrészt egész Amerikát arra, hogy küzdje le a válságát, hogy meghatározó szempontokból újra a világ vezető hatalma lehessen/maradhasson (Ennek a programnak korolláriuma, hogy több és megfelelőbb munkahely kell, azaz az embereket vissza kell vezetni a munka világába – ez itt a parafrázis helye.)

A Back to Work egy politikai filozófiai értelemben természetesen baloldali politikus könyve. Az első rész helyzetfölmérés, amely az elmúlt harminc év állam- (illetve kormányzat-) ellenes megszállottság, a konzervatív (az európai értelemben vett klasszikus liberális)  rögeszme diagnosztizálásával kezdődik. A 80-as években ugyanis véget ért a „szociáldemokrata konszenzus” (R. Dahrendorf), ez a mai bajaink gyökere. A republikánusok ekkortól kezdték a túl nagy államot minden baj forrásának tekinteni. (New York University nemrég elhunyt tanára nemrég megjelent (és az Európa Kiadónál hamarosan magyarul is megjelenő) könyvében írja le részletesebben ezt a folyamatot.)  A könyv második része foglalkozik azzal, milyen eszközei vannak Amerikának arra, hogy maga mögött hagyhassa a krízist. A mi szempontunkból nem a 46 javaslat áttekintése a fontos, hanem  az, hogy a nyolc évi elnökség után az alapítványa révén  is aktív közéleti szereplő – nagy személyes hitelét erősíti, hogy F.D. Roosevelten kívül az egyetlen demokrata elnök, aki két ciklust is kitöltött – megőrizte nyitottságát az új társadalmi mozgalmak, így az Occupy Wall Street mozgalom iránt is.

Vérbeli politikussal van dolgunk, aki rétorikájával az összes amerikait szólítja meg. Nem osztályharcról beszél, hanem a méltányosság értékéről és a közös felelősségről, amikor például azt javasolja, hogy az ország leggazdagabb 10%-a, aki az elmúlt időszakban tovább gazdagodott, segítsen gazdaságilag talpra állni a 90%-nak (az arányok már a dolog természetéből adódóan is emlékeztetnek az OWS 99% – 1% szembeállítására). Vérbeli politikussal van dolgunk annyiban is, amennyiben elsősorban a személyes varázsára, meggyőzőerejére apellál. Például 1993-ban, amikor a gazdagokat érintő adóemelésre kényszerült: „Sokan támogattak közülük …, mivel nem támadtam őket sikereik miatt. Egyszerűen megkértem (sic!) őket mint a 80-as évek gazdasági növekedésének és adócsökkentéseinek az elsődleges haszonélvezőit, hogy segítsenek helyreállítani a költségvetés egyensúlyát, s fektessenek be a jövőnkbe új munkahelyek teremtésével és azzal, hogy lehetővé teszik mások bevételeinek a növekedését. Elég okosak (smart, mint amilyen kormányra az országnak szüksége van! népfrontos politika a szemantika szintjén!) ahhoz, hogy tudják, csak úgy folytatódhat vagyoni gyarapodásuk, miközben egyre növekszik az egyenlőtlenség, hogy ezzel alapvetően meggyengítik Amerikát, és elpusztítják az aranytojást tojó libát.” És az is azt sejteti, hogy vérbeli politikussal van dolgunk, hogy Obama elnök hozzá fordul a választási kampány kezdetén: valószínűleg úgy véli, Clinton színre lépése nagyban javíthatja esélyeit.

Akinek a könyvet olvasván hiányérzete támad, alapos oka van rá. Egyrészt némileg sematikus a kép, mert a republikánusok mindig csak ármánykodnak, a demokraták meg szegények mindig rosszul kommunikálják fergeteges eredményeiket, másrészt meg kilóg a lóláb abban, hogy valamiképpen rendre azt sugallják a táblázatok, hogy a Clinton-éra volt tulajdonképpen Amerika aranykora. Akiknek ilyen hiányérzetük van, azok búvárolják inkább a gyakorló magyar politikusok vagy közéleti szereplők politikai reflexióit tartalmazó köteteket.