Chilében, Los Angelesben, New Yorkban, Madridban, Berlinben és Londonban (ahol Julian Assange mondott beszédet, az Occupy mozgalmat pedig ‘egy álom beteljesülésének’ nevezte) több tízezren, Frankfurtban az Európai Bank előtt ötezren, Sydney-ben kétezren, Hongkongban, Taiwanon, Tokióban néhány százan vettek részt az #OccupyWallSt mozgalom által kezdeményezett globális tiltakozáson.

A demonstrációk mindenhol békések voltak Róma kivételével, ahol a tüntetésnek fontos részét képezte a Berlusconi-ellenesség, és a kb. 50 000 tiltakozóhoz csatlakozó radikális kisebbség (kb. 1000-2000 ember) felgyújtott egy épületet, és molotov koktélokat dobált. A világsajtó emiatt persze lángoló autókkal volt tele, ez azonban csak csekély mértékben tudta torzítani a mozgalom jelentőségét.

A 99% motivációi és céljai vegyesek, egy dologban viszont mindannyian egyetértenek: nem tűrik tovább a felső 1% kapzsiságát. Valódi demokráciát akarnak, ahol nem döntenek nélkülük a róluk szóló ügyekben, mert úgy látják az emberek és a bolygó érdekeit a nagyvállalatok és bankok elé kellene helyezni.

Budapesten 15 órakor kezdődött a tüntetés az Erzsébet téren, ahol a 18 óráig fokozatosan 50-ről 500 főre duzzadó tömeg a részvételi demokráciát és a konszenzusos döntést gyakorolta, transzparenseket készített, majd fáklyákkal a Bazilika érintésével a Szabadság térre vonult, ahol 22 óráig beszédeket és együtteseket hallgatott és szép lassan a keménymagra fogyatkozott.

Ez a szám aránylag csekély a nyugat-európai városokhoz képest, melynek oka nem csupán a történelmi és kulturális különbségekben keresendő. A tüntetést nem ártott volna hatékonyabban megszervezni. A közösségi oldalakon érdemes lett volna részletesebben beszámolni a new york-i eseményekről, és erőteljesebben artikulálni a közös célokat. Nem 15 órakor, a meghirdetett kezdéskor kellett volna elkezdeni plakátolni, gondolkozni azon, hogy mi legyen. A Szabadság téren jobb lett volna, ha olyan emberek szólalnak fel, akik szerettek volna, és nem olyanok, akiket felkértek erre akaratuk ellenére, és az sem feltétlenül tekinthető az elnyomás egy formájának, ha az eseményt bonyolítók előre megtervezik a tüntetés menetrendjét (teret adva az egyéni kezdeményezéseknek is).

Az önszerveződés számomra nem azt jelenti, hogy most nincs vezér, sokan vagyunk, és majd valaki csak kitalálja, mi hogy legyen, hanem azt, hogy mindenki hozzáteszi a tudása és kreativitása maximumát egy adott célhoz, lelkesedésével pedig másokat is inspirál.

Ettől függetlenül – a kezdeményezés gyermekbetegségei ellenére – gondolom úgy, hogy nem kis eredmény az, hogy 500-an összegyűltek Budapesten egy nemzetközi szinten százezreket megmozgató közös célért, hogy az aktuális pártpolitikától függetlenül közös, az egész emberiséget érintő kérdésekben állást foglaljanak.

Ez ugyanis egy új, az enciklopédiákban szereplő fogalmakkal le nem írható politikai mozgalom. Október 15-én nem a világ proletárjai egyesültek, nem a háború, a tandíj, a magasabb adók, a nyugdíj korhatár emelése, kiszivárgott beszédek vagy a rasszizmus ellen tüntettek. Az a felismerés vezette őket, hogy a mindennapi politika már nem róluk, az emberekről szól, csak és kizárólag a profitmaximalizálásról, amelynek ők, a 99% – országhatároktól, nemtől, szexuális identitástól, bőrszíntől, vallástól függetlenül – a vesztesei, az 1% pedig a haszonélvezői. És felháborodtak.

Azok, akik korábban kezdték, megtanulták használni a legmodernebb kommunikációs csatornákat (ott ahol a pártok csak vergődnek, nevetségesek), a közösségi oldalakon százezres nagyságrendű (és folyamatosan növekvő) rajongói bázist építettek, így jelentős tömegeket tudnak megmozgatni egy-egy cél érdekében.

Üzeneteiket (be)találó videómontázsokkal, mémekkel, photoshoppolt képekkel – szimpatizánsaik megosztásainak segítségével – juttatják el a web minden szegletébe. Trendjeiknek, kreativitásuknak, az Internet jellegének köszönhetően nem szorulnak a tömegmédiára ahhoz, hogy elérjék a népességet: igazi és eredeti ellenkultúrát hoznak létre a világhálón, sajátos képi és zenei világgal.

Bázisukat az Amerikai Álomból felébredő, bankok által kizsákmányolt, adósságcsapdába kényszerített Y Generáció (70-es évek közepétől a 90-es évek közepéig születettek), és a felnövő Z Generáció (1991 után világra jöttek) alkotják, akik nemcsak a nagy pártokban, hanem úgy általában az egész rendszerben, a képviseleti demokráciában, neoliberális gazdaságpolitikában csalódtak, vagy már nem is volt esélyük, hogy azonosuljanak velük igazán.

Az Anonymous vezette hackercsoportoknak köszönhetően pedig még virtuális haderejük is van.

Mivel a jelenlegi politikai és gazdasági berendezkedés nemigen fog egyhamar változni, mondanivalójuk sokáig aktuális marad, innovatív, modern kommunikációjukkal sikeresebben fogják megszólítani a fiatalokat (később pedig az idősebb generációkat is), mint a tömegmédia és a pártok – a múlt csökevényei – ezért személy szerint bizonyos vagyok benne, hogy még ebben az évtizedben komoly globális politikai erővé növi ki magát a jelenleg még az össznépességhez képest csekély támogatottságú mozgalom.

A jelszó: Valódi demokráciát, most!