Viszonylag friss filmélményem a Tizenkét dühös ember, Lumet első (!) rendezése. A Henry Fonda főszereplésével készült 1957-es darabban pont az a nagyszerű, hogy hasonlót a mai alkotóktól naivitás lenne elvárni. Az effektekkel zsúfolt, akciójelenetekkel dúsított krimiktől hemzseg a kínálat, ha hazajövök és bekapcsolom a tévét (vagyis kapcsolnám, ha nézném, de ezt most hagyjuk) biztos, hogy valahol épp a CSI-t adják.

A Tizenkét dühös ember egy tárgyalás során bűnösnek ítélt fiú sorsát hivatott megvitatni, a szereplők maguk az esküdtek. A tér az első perctől az utolsóig ugyanaz, nincs visszaemlékezés, narrátor, még a bűntényt sem tekintheti meg a kíváncsi befogadó. És mégis képes fönntartani a feszültséget a színészek játéka. Tegyük szívünkre a kezünket, találkoztunk mostanában hasonlóval, ami nem hatott mesterkéltnek?

Hálózat

Az egyébként Golden Globe, BAFTA és Oscar-díjat is bezsebelő alkotás főszereplője maga a média. Félelmetes, hogy a ’76-ban készült mozi mennyire pontosan elővetítette a tájékoztatás és nézettséghajhászás iparának hatását az emberekre, a világra. Lényegében a televízióra fókuszál, amit mostanra túlnőtt ugyan az internet, ám mindez nem kisebbíti a mondanivalót.

Az alaptörténet Howard Beale-lel indít, aki az általa vezetett műsor alacsony nézettsége miatt bejelenti, hogy öngyilkos lesz a következő élő adásban. Erre persze reagál a publikum, s a népszerűség rohamos növekedése miatt a csatorna önálló műsorral ajándékozza meg Beale-t, aki ezután önjelölt prófétaként igyekszik fölrázni az amerikai népet.

Az esendő, látomásai után önmagát prófétaként előadó (és eladó) férfi egyszerre szánandó és karizmatikus, szónoklatai rendszerint ájulással végződnek, miután kellőképpen föltüzelte közönségét.

A kisembert irányítja a média. Beale is bekerül a gépezetbe, s már nem csak nézői, szépen lassan ő maga is csavar lesz a gépezetben.

A filmben pusztán „TV generációnak” nevezett korosztály mindent a mágikus dobozból tud meg, rákapcsolódva a hálózatra. Az angol network szó talán jobban kifejezi magyar megfelelőjénél azt, hogy egy mesterséges, s mégis élő, működő, dolgozó (working) hálózatról van szó, amely kétirányú, hiszen mindent a nézettség, a nézők reakciója és az ő manipulálásukra tett erőfeszítések milyensége határoz meg.

A medializált társadalom mindent megtanul a tévéből. Frappáns szófordulatokat, okos érveket a vitához, de azt is, hogyan kell főzni, vagy gemkapocsból atombombát készíteni (helló, MacGyver!). Azt azonban soha nem fogja elsajátítani ilyen módon, hogy hogyan kell érezni. A szenzibilitás ugyanis nem medializálható. Nyelvünk számtalan furcsasága közül az egyik legszebb, hogy nem tudjuk elmondani, miért savanyú a savanyú, vagy miért kék a kék. Wittgenstein szavaival „What makes grey a neutral colour? Is it something physiological or something logical? What makes bright colours bright? Is it a conceptual matter or a matter of cause and effect? Why don’t we include black and white in the colour circle? Only because we have a feeling that’s wrong?”

Lényeg a lényeg, érzéseinket önmagunknak kell megtapasztalnunk, ám ezt nem tanulhatjuk meg mástól. Aki azonban egész életében a nézettség, népszerűség és manipuláció szentháromságában él, félő, hogy képtelen lesz erre. Ahogy a filmben is elhangzik egy szeretői veszekedés után a férfi „nekem csak arra van szükségem, hogy szeress” – kérésére a női válasz: „azt nem tudom, hogy kell”.

Ami a legjobban lenyűgözött a Hálózatban az az a két monológ, ami már-már kísértetiesen igaz a mai viszonyokra is. Álljon a cikk (vagy filmajánló?) befejezéséül az említett két idézet. Gondolkozzunk el azon, létezik-e olyan Howard Beale, aki képes lenne minket fölrázni?

Első monológ: a tévétársaság vezetője kiosztja Howard Beale-t

„[…] Maga öregember, aki olyan fogalmakban gondolkodik mint nemzet és nép. De nincsenek népek, nincsenek nemzetek, nincsenek oroszok, nincsenek arabok, nincs harmadik világ, nincs Nyugat. Egy valami létezik, a rendszerek egyetlen egységes rendszere. Egyetlen óriási, kegyetlen, egymásba érő és -fonódott multivariációs és nacionális uralma a dollárnak. […] A pénznek nemzetközi rendszere, ez határozza meg az élet teljes egészét ezen a bolygón. Ez ma a dolgok természetes rendje. A pénz a tiszta levegője, a szeme és az ivóvize, és a galaktikus struktúrája az életnek a mi korunkban. De maga bele merészelt avatkozni a természet szilárd rendjébe és ezért keservesen lakolni fog. Kapiskálja, amit mondok? Maga beállt egy átlag méretű képernyőbe és üvöltözni kezdett Amerikáról meg demokráciáról. Pedig nincs Amerika és nincsen demokrácia. […] Mit gondol, miről beszélnek az oroszok az államtanácsban, csak Marxról? Fogják a lineáris programtáblázatokat, a statisztikákat, az optimális lehetőségeket és kiszámítják a tranzakciók és a beruházások várható hasznát, akárcsak mi. Nem ideológiák és nemzetek világában élünk már Mr. Beale. A világ nem egyéb mint vállalkozások testülete. Melynek állandó meghatározói a könyörtelen igazgatósági rendeletek. A világ egy vállalkozás Mr. Beale, amióta csak az ember lejött a fáról.”

Második monológ: Beale folytatja a műsorát a kioktatás után

„Tegnap este arra kértelek benneteket, álljatok fel, tiltakozzatok. Meg is tettétek, méghozzá csodásan. […] A demokrácia ragyogó kivirágzása volt ez, de ezzel vége emberek. Ilyesmi nem fog még egyszer megtörténni, mert döbbent lelkünk legmélyén mindannyian tudjuk, hogy a demokrácia egy haldokló óriás. Egy rossz-rossz, széteső politikai fogalom, mely immár az utolsókat rúgja. […] Aminek vége van, az eszmény, hogy ez a hatalmas ország az érvényesülést és boldogságot szolgálja, mindenkiét. Az egyénnek van vége. Az egyes-egyedi embernek van vége. Nektek, különálló egyedeknek van végetek. Mert ez már nem az önálló, független emberek nemzete, hanem olyan, ahol készázvalahánymillió tranzisztorizált, dezodorizált, hófehérre fehérített, acélos testű ember él, akikre emberekként nincs szükség és bármelyik pótolható bármelyikkel. Itt az ideje, hogy feltegyük a kérdést, nagyon hosszú-e a dehumanizálódás? […] Az egész világ ilyenné válik, embernek látszó, de mégsem emberi lényekkel van tele. […] A világ egész népessége tömegben gyártott, beprogramozott, megszámozott árucikké válik.”

Még egyszer mondom, a film bemutatásának éve 1976.