Volt azonban nekem egyfajta neveltetésem is, ha gyerekszobám nem is mindig; ez kötelez például arra is, hogy szabatosan, azaz körülményesen fogalmazzak, és hát emiatt lehet, hogy én ismerem például a pontosvessző alkalmazásának íratlan szabályait – és emiatt van az is, hogy meg tudok különböztetni egy sima kötőjelet egy gondolatjeltől. Valamint emiatt van, hogy bár a tegeződésileg ismerjük egymást, én mégis tartanám magamat a magázódáshoz. A lányom óvónői is megszokták, hogy magázom őket – remélem, Önt sem fogja lesújtani a dolog.

Mindezek persze mellékes, hülye konzervatív konstrukciók, mint a helyesírás úgy en bloc; de vannak ennél rosszabbak, amik egyes egyedül arra valók, hogy meg tudjuk mondani, hogy a tehetséges, ámde minisztériumi osztályvezetői szintig bezárólag sem törzskönyvezett bölcsészjogász fiatal tehetség helyett miért inkább a pistahaver bérmakeresztanyjának félidióta kuzinjáról gondoljuk, hogy megbír főzni egy kávét. Ez egy ilyen kultúra, hülyének áll a világ – vagy ha neki nem is, a hülye rokonának biztosan. Tehát igenis számít, ki honnan jött – de hát, tegye szívére a kezét, maga sem a tanyaközpont kultúrházában tanulta meg azt a bizonyos vaccpaört; és nálunk sem (kizárólag) pálinkásüvegek álltak a családi könyvespolcon – és bár nyilván nem az ott sorakozó szilvásiösszesből tanultam meg, milyen tomaszmannak lenni, azt azért ki merem jelenteni, hogy köszönhetek ezt-azt a fonhauzausznak. (Igen, az alkoholizmust is. Nálunk otthon ez ezzel járt. Árukapcsolás, mondhatni.)

De higgye el: ezek a nemzeti értelemben vett mocskolódógépek ott a mandiner hófödte bikaszarhalmán még nálam is szerencsétlenebbek. Pedig, gondolja meg, Önnel szemben például, ami engem illet, véletlenül sem egy nagyon elfogadó, liberális családban nőttem fel – inkább egy generációk óta mélyen megnyomorított, parasztlétből és munkásrabszolgaságból (népköztársaságilag ugyan, de legalább) kivakart szarból. Első generációs szarsenkibölcsészvagyok: apám, akárcsak az ő apja, még tapétát vakart, lakkfestéket kevert polgáréknál. Ami kegyednek ma hóttcikiretró, nálunk maga volt a gyönyörűség: nekünk, tetszik tudni, őszitájképes faltól-falig-poszter volt a nappaliban, és apámnak barkója volt, valamint a bóniem jelentette a szilveszteri házibuli csúcsát. Olyannyira, hogy én kívülről tudtam az összes slágerüket elhalandzsázni, négyévesen. Angolul viszont azóta sem tanultam meg rendesen.

Nem bántani akarom: annyi csak a történet, hogy Önnek máskor tetszett születni, mindannyiunk szerencséjére. Mindannyiunkéra: nagy szerencse ugyanis, hogy kijelenthető, hogy akik utánunk születettek, hülye mázlisták mindahányan. E nélkül ugyanis nem sok értelme volna annak, hogy ilyesformán értelmezendő koraszülöttségünk miatt az életünk fele, harmada, kétharmada, tizenkilenc egész nyolcnegyvenkettede mélységesen és végérvényesen el legyen baszva. E nélkül csak sírdogálnunk volna szabad, valamint inni még egyet, nagy keservünkben. Ha mindjárt az ingemért is. Ennél egy fokkal jobb, ami most van. Inni például sokkal többféle mindent lehet.

Kicsilány: az a mandineres ministránsfiú egy bunkó. De ki tudja, lehet, hogy még okai is vannak a bunkóságra. Korából ítélve ezt a bunkóságot már nem az őrsvezetőjétől hallotta az úttörőtáborban, de attól még nem kizárt, hogy az ő édes jó, jelen helyzetben csak igen komoly lelkierővel (avagy keresztényi hevülettel) nem jelzősített anyja (apja) a felelős azért, hogy nem ismertették meg vele a kulturált érvelési technika alapjait. Lehet, mondjuk, hogy nem értek rá a sok pártgyűlés, vagy szamizdatgyártás, vagy fusizás, vagy mindezek kombinációi miatt. Azaz mert volt más dolguk is: élni egy rendszerben, ami nem szerette őket. És nem csoda, hogy ezt a gyermekeikbe is jól beleplántálták. Ezt a nemszeretést, ezt a mások alapból történő nemszeretését, nyilván. Az ártatlanság vélelme helyett a bűnösség vélelmét. Ne menjen útravaló nélkül az életbe az a gyerek.

És az sem csoda, hogy ezek most azt hiszik, hogy ez a rendszer most nem ilyen, és emiatt nekik most jó. Jó, hiszen a Jézuska a dzsekpot, nem a markszengelszlenin. De Ön is, én is, mindannyian, akik ott voltunk most huszonharmadikán, tudjuk, hogy ők tévednek. Hisz azért voltunk ott. Hogy elmondjuk (elénekeljük), vagy csak szimplán tudósítsunk róla a színpad mögött. Kinek mihez van tehetsége. Vagy ki mihez hiszi, hogy van tehetsége. Hisz minden csak a hiten múlik.

Mindegy. Végül is csak azt tudom mondani, amit akkor is, oly szerencsétlenül elhebegtem Önnek a színpad mögött: igen, Ön tényleg helyes. Nyilván nem emlékszik rá, így segítek: onnan fogok beugrani, hogy Ön akkor ettől kicsit, de nem is kicsit, inkább eléggé ideges lett. Nem hibáztatom érte: marhára nem ismert, nem is igazán bízhatott bennem, és eléggé el is volt foglalva, hiszen éppen egy nagyon fontos harmadik réteg zokni felhúzásában volt érdekelt. (Apropó: fel kéne keresnie a háziorvosát, mert megítélésem szerint annyira azért nem volt hideg. Nehogy keringési rendellenesség álljon a háttérben!) De ettől még tartom: Ön helyes, és azért helyes, mert hasonlóan helyes barátaival és azzal a magával ragadó, helyes naivitással nekem és százezer társamnak reményt bír adni. (Igen, ott voltam, tudom, hogy megvoltunk annyian.) Hagyjon hát, kérem, nekünk, öregeknek is egy esélyt! Mert higgye el: nekünk sem könnyű. Kurvára nem könnyű. De igyekszünk.

Én legalábbis meg mernék esküdni rá, hogy igyekszem. A többiekre lehet, hogy többet kell várnia. De ideje, na az aztán tényleg van.