A Vocodert évekkel később futurisztikus hangzások után kutató, kísérletező zenészek támasztották fel, többek között Laurie Anderson (“O, Superman”), a Kraftwerk (“We Are the Robots”) és a Beastie Boys (“Intergalactic”) tette világszerte ismertté.
Homer Dudley hosszú és termékeny pályafutása során mindvégig a beszéd- és hangátvitellel kísérletezett, mindazonáltal a vocoder a legismertebb találmánya. Hogyan működik? Dudley felfedezte, hogy ha a beszédhangot alapvető összetevőire bontjuk, egy szűk sávszélességben továbbíthatóvá válik. Egy készüléket tervezett, amely a beszédet elektronikus jelekké alakította, a jeleket különböző szűrőkön átengedve alkotórészekre bontotta, majd újra szintetizálta azokat a fogadó oldalon. Valójában Dudley rájött, hogyan lehet a hangot szintetizálni, avagy elektronikus úton előállítani. Hamarosan rájött arra is, hogy a telefonbeszélgetések továbbításán túl kreatív potenciál is rejlik benne.
A Vocoder számára áttörést az 1939-es New York-i Világkiállítás hozott. Egy képzett operátor különböző gombok és billentyűzetek nyomogatásával csalt elő hangokat, teljesen érthető mondatokat és különböző állathangokat. Ez a produkció a hallgatóságot valósággal megbabonázta. “A Vocoderrel gyakorlatilag bármit meg lehet csinálni, amire az emberi hang képes.” – állította a New York Times egy elsőoldalas cikkben – “Énekelni is tud!”
Kattints ide, ha a technikai részletek érdekelnek.
A Vocoder nem szintetizálja az emberi hangot, hanem egy olyan eljárás, amely egy hang spektrális karakterét helyezi egy másikra; a vocoder módosítja egy ‘hordozó’ jel harmonikus összetevőjét és amplitúdóját, hogy tükrözze a ‘gerjesztő’ jelét. Például tegyük fel, hogy egy szintetizátorhangot akarunk valakinek a hangjával vezérelni: így egy ‘éneklő’ szintetizátor jönne létre. Ez esetben a ‘gerjesztő’ jel az énekes hangja, mikrofonon át betáplálva a vocoderbe. A szintetizátor hangját a vocoder ‘hordozó’ bemenetébe kell betáplálni. Az illető beleénekel vagy -beszél a mikrofonba, miközben a szintetizátor hangja jelen van. A vocoder analizálja a különböző frekvenciasávok hangerejét a gerjesztő jelben (ebben a példában az énekes hangjában) és beállítja a megfelelő frekvenciasávok hangerejét a hordozó jelben (a szintetizátor hangjában). Az éneklés effektusa így gyakorlatilag ‘rákerül’ a szintetizátor hangjára, míg a hangzás teljesen elektronikus marad (az énekes hangja nincs benne a vocoder kimenetében; csupán a szintetizátor saját hangjának vezérlésére használtuk).
Még részletesebben:
Egy ‘hagyományos’ hardveralapú vocoderben a gerjesztő jel analízise sávszűrők csoportjával történik, mindegyik szűrő más központi frekvenciára van hangolva. Minél több szűrő van, annál nagyobb a gerjesztő jel harmonikus összetevője amplitúdóváltozása követésének felbontása. Ez azt jelenti, hogy (ha minden más azonos) sokkal érthetőbb eredményt várhatunk a fenti példában 24 sávszűrő használatával, mint csak 10-zel. A gerjesztő jelhez alkalmazott szűrőcsoport mellett megfelelő szűrőcsoport van a hordozó jelhez is.
A gerjesztő jelhez alkalmazott szűrők csoportjában mindegyik sávszűrő kimenete egy burkológörbe követő-be van betáplálva. Ez feszültséget hoz létre, amely a bemenő jel hangerejének megfelelően változik, vagyis ha egy frekvenciasáv hangosabb majd halkabb lesz, a burkológörbe követő létrehoz egy feszültséget, mely ennek megfelelően emelkedik, majd csökken. Ezt a burkológörbéket tápláló kimeneti feszültséget használjuk a hordozó jel útjában lévő megfelelő szűrőn átmenő jel amplitúdójának vezérlésére. Így olyan helyzet alakul ki, melyben a hordozó jelben lévő frekvenciasávok amplitúdója a gerjesztő jel frekvenciasávjai amplitúdójának változásának megfelelően jön létre.
A háború után az elektronikus zene úttörői kezdték felismerni a Vocoder potenciálját, többek között Karlheinz Stockhausen használta kísérleti kompozícióhoz.
1971-ben került a pop-kultúra mainstream áramlatába, amikor Stanley Kubrick „A Clockwork Orange” (Mechanikus narancs, avagy Gépnarancs) című filmjéhez a zeneszerző, Wendy Carlos alkalmazott Vocodert, hogy „elénekelje” a „Timesteps” című dalt, ami a korai elektronikus zene klasszikusává vált.
Így vált a kommunikációs forradalom terméke az “új évezred” hangját kereső, kísérletező művészek eszközévé. A hangszert leginkább kreatívan alkalmazó zenészek egyike Joe Zawinul volt, aki a Vocoder használatával összetéveszthetetlen, jellegzetes hangzást alakított ki magának.
A Vocoder hangzást ma már leginkább szoftveres úton állítják elő.
