Következzék először a kultúra rovat virtuóz írójának, tssu-nak a véleménye.

 „Minden gondolat mögött egy képre bukkanunk.” /Avram Noam Chomsky/

Nehéz lenne megsaccolni, a 21. század kultúrájában mi népszerűbb jelenleg, az írás vagy a képiség. Az azonban bizonyosnak látszik, hogy ez utóbbi kifejezési forma egyre népszerűbb, lévén egy kép sokszor expresszívebb, könnyebben befogadható, ugyanakkor többletjelentései is árnyaltabbá válhatnak egy idő után, mint sok írásnak. (Itt természetesen nem a versekről beszélek, ezekről később. De ha továbbmegyek, érdemes azon is elgondolkoznunk, milyen következményei, művészeti utóhatásai lehetnek az irodalom és a képzőművészet együttműködésének, a lefestett költeményeknek, vagy a megírt képeknek.)

Vissza a gyökerekhez!

A mnemotechnika ősi tudománya azzal foglakozik, miként válhat az arra vállalkozó alkalmassá arra, hogy beszédeket, verseket, hosszabb szövegeket, hovatovább, emlékeket tároljon el elméjében oly módon, hogy az a későbbiekben is maradéktalanul előhívható legyen. A gyakorlat lényegi alapja a tézis, hogy elmebeli mentális Helyeken mentális Képeket helyezzünk el. Azaz fölépítünk egy képzeletbeli labirintust, városrészt (utcákkal, házakkal, jellegzetes szobákkal), amelybe képpé alakított emlékeinket, megjegyzendő dolgainkat helyezzük el.

 „egy labirintus, kicsiny utcákkal és terekkel, régi és új házakkal, épületekkel, melyeknek részei különbözõ korszakok építészetének termékei; és mindezt új sugárutak veszik körül, vagy szelik keresztül, külvárosok egyenes utcákkal és egyforma házakkal. Ebben a városban úgy mozgunk, mint egy labirintusban, melynek járatait csak mi ismerjük.”/Jacques Roubaud, Wittgenstein nyomán/

Az antik szónoklattan tudományában is előszeretettel használt módszer egy olyan mechanizmus elsajátítására szólította föl a leendő és gyakorló szónokokat, hogy beszédeiket redukálják képekké. A fontosabb váltásokat, frázisokat így képi formájukban helyezték el a képzeletbeli térben, s minden újabb előhívás alkalmával pusztán „végigsétáltak” ezeken az utcákon. Kiindulásul volt tehát a szöveg, amiből lett a megőrzés reményével születő kép.

Ut pictura poesis

Horatius ut pictura poesis elve elve kimondja, hogy a költészetnek olyannak kell lennie, hogy pontosan és ugyanúgy adja vissza az adott tárgyat, mit az azt ábrázoló kép. Az ekphraszisz pedig egy olyan hibrid műfaj, ami a képi kifejezés és a költészet öszekapcsolása oly módon, hogy minél tökéletesebben visszaadja a vizuális reprezentációt a verbális kifejezésmód.

Az ekphrasztikus szkepszis ezzel szemben annak a bizonytalanságnak ad hangot, hogy bizonyos okoknál fogva lehetetlen verbalitással megjeleníteni a vizuálist.

A sikertelen képleírás során ugyanis a nyelv (ami a fönti tézis szerint egyenrangú a képpel) alárendelődik a vizualitásnak. A jelenben is aktuálissáválhat a probléma: egy képről nem mindig tudunk szavainkkal úgy beszélni, hogy nyelvünk elkerülje a csapdát és pusztán képaláírásként funkcionáljon. Fölvetődik,hogy a képek térhódításával nyelvünk képisége elegendő lesz-e ahhoz, hogy reprezentálja a képet, vagy csupán pótszerré válik, s a távoli jövőben már csak fényképeinket fölmutatva fogunk kommunikálni egymással. (Érdemes ezt a tendenciát megfigyelni a mostanra itthon is népszerűvé vált tumblr-ön a régi típusú, szöveges blogbejegyzéseket fölváltották a képek, montázsok.)

Azért is nehéz képet és szöveget egymáshoz közelíteni, mert előbbi térbelisége és az utóbbi időbelisége szakadékot ás a kettő közé. Hogyan tehetjük a nyelvet térbelivé, vagy a képet időbelivé? Vannak erre is próbálkozások. A hosszú, statikus, aprólékos elbeszélsémód már-már térbelivé merevül, a pillanatképek, a polaroidok sokasága és eldobhatósága az időbeliségre tesz tanubizonyságot. A költészet is tekinthető időn kívüli nyelvnek abból a szempontból, hogy egy verseskötet többször újraolvasható, ilyen módon soha nincs vége.

Az írásból kép lesz

 Az írás térhódításával (Guttenberg-galaxis) háttérbe szorult a mnemotechnika tudománya. Mára nincs szükségünk arra, hogy mentális helyeken mentális képeket helyezzünk el. Nincs egyszerűen időnk arra, hogy nap végén – ne adj’ Isten napközben – csendes meditációra vonuljunk szobánk csöndjében, és nekiálljunk a munkának. Hiszen van nekünk okostelefonunk, elektronikus naptárunk, szerkeszthető határidőnaplónk, vezethetünk blogot stb. Ám itt jön a fricska – mi van, ha visszatérünk a gyökerekhez? A már említett tumblr-őrület kiváló példa arra, hogy emlékeinket újból képekben kezdtük el tárolni, ám nem elménkben, hanem külső adathordozóinkon. A levezetett gondolatmenet alapján kiszámíthatónak tartom a „képek forradalmát”, ám nem hiszem – és ez már szigorúan az én véleményem – hogy az ilyen módon történő emlékmegőrzés ugyanolyan funkciót tölthet be, mint őse, a mnemotechnika. Pontosan azért, mert nem belül van, hanem kívül. Éppen e fontos különbség okán merem kijelenteni, a képek végső győzelme messze van még. Egyelőre.